„A férjed tartozik. Add el a méhészetet, különben sokkal rosszabb lesz.”
Laura meredten bámulta a kijelzőt, a szíve a torkában dobogott. Megpróbálta felhívni Gábor Molnárt – nem vette fel. Írt neki – nem válaszolt.
A vevő két nap múlva érkezett meg. Judit Simon. Magas, magabiztos nő, hófehér kabátban, amely azonnal összekoszolódott a kertkapunál.
– Maga Laura? Azt mondták, kész eladni.
– Én… nem tudom.
– Ne húzza az időt – Judit elővett egy dossziét, az asztalra tette. – Pénzre van szüksége, nem? Itt a szerződés. Ide, ide és ide kell aláírnia.
Laura a kezébe vette a tollat. Ujjai remegtek. Gáborra gondolt, arra a felvételre, a maszkos férfira.
Judit elővette a telefonját, hogy megnézze az időt. A kijelző felvillant. És Laura meglátta.
A háttérkép. Egy fotó. Gábor pizsamában. Judit derekát átölelve, a nyakába csókol.
– Ez… – Laura nem bírta befejezni a mondatot.
Judit sietve elfordította a telefont, de már késő volt.
– Maga vele van – mondta Laura, nem kérdésként, inkább ítéletként.
– Ugyan már, mit számít ez magának? Írja alá – csapott a tenyerével az asztalra Judit.
– Ő nincs semmilyen pincében. Meg banditák sincsenek.
– Na és? – Judit kihúzta magát, a száján gúnyos mosoly jelent meg. – Úgysem tud ezzel mit kezdeni. Ő pénzt akar. Én meg ezt a földet. És maga? Maga csak az útban van.
– Takarodjon innen – Laura felállt. A szerződés után nyúlt, és kettétépte.
– Meg fogja bánni – sziszegte Judit, felkapta a táskáját. – Nagyon meg fogja bánni.
Úgy vágta be maga mögött az ajtót, hogy az üveg megcsörrent a keretben.
Éjjel jöttek. Laura a durva, követelőző dörömbölésre riadt fel.
– Nyisd ki! Add ide a papírokat!
Az ablakhoz lopakodott. Négyen voltak. Zömök, erős férfiak. Az egyiknél feszítővas.
Laura hátrált az ajtótól. A szíve úgy vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasából. Megragadta a telefonját – nem volt térerő.
– Mindjárt berúgjuk az ajtót. Jobban jársz, ha magadtól kinyitod – a hang nyugodt volt, szinte unott.
Hallotta, ahogy beszélgetnek odakint. Valaki megkerülte a házat. Valaki a spalettákat rángatta.
– Ne játsszad itt a hőst. A férjed lóg nekünk. Azt akarod, hogy neki legyen rosszabb?
Laura a kemencének vetette a hátát. A táskájában ott volt minden irat. A tulajdoni lap, a szerződés, a pecsétek – az összes papír, ami kellett nekik.
Ekkor az ajtó recsent. Egy ütés. Aztán még egy.
Laura felsikoltott.
Csaba Balogh a semmiből bukkant elő az udvar széléről, valahonnan a fészer sötétje felől. Egy bot volt a kezében. Bicegő lába maga után húzódott, mégis gyorsan közeledett, szinte futott.
– Menjetek el a háztól – mondta halkan.
A férfiak felé fordultak. Az egyik felröhögött.
– Mi van, sántikálós? Takarodj, amíg egyben vagy.
– Utoljára mondom. Tűnjetek el.
– A francba veled.
Az első nekirontott. Csaba a bottal hirtelen a gyomorszájába vágott. A férfi összegörnyedt, elakadt a lélegzete. A második ököllel próbált rávetődni. Csaba félrecsúszott előle, a térdét találta el. Reccsenés. Üvöltés.
De négyen voltak.
Az egyik hátulról kapta el, hátracsavarta a karját. A másik a feszítővasat lendítette. Csaba próbált kiszabadulni, de a sérült lába cserben hagyta – térdre rogyott.
És ekkor olyat tett, amire senki nem számított.
A kaptárak felé vetette magát, és belerúgott a legszélén állóba. A láda megbillent. Még egy rúgás. A kaptár feldőlt, széthasadt.
A zümmögés túlharsogott mindent.
A méhek feketén gomolygó, dühödt felhőként csaptak ki – és rávetették magukat mindenkire. A férfiakra. Csabára is.
Ordítás. Káromkodás. Az egyik a kocsi felé rohant, a kezével az arcát takarva. A másik földre zuhant, fetrengett, visított. A harmadik valamit azzal üvöltözött, hogy „a szemem, a szemem!”.