– Add el – mondta Gábor Molnár anélkül, hogy akár egy pillanatra is elszakadt volna a telefonja kijelzőjétől. – Neked ott semmi keresnivalód.
Laura Fekete a nappali közepén állt, papírokkal a kezében. A közjegyző épp az imént ment el. Béla Somogyi méhészete. Húsz kaptár, egy kis vályogház sparhelttel, nyolc áras telek az erdő szélén.
– De hát ott vannak a méhek – szólalt meg halkan. – Papa egész életében velük foglalkozott.
– Papa meghalt, ha esetleg nem tűnt volna fel. Te meg könyvtáros vagy. Miféle méhek?
Végre ráemelte a tekintetét – úgy nézett rá, mint egy makacs tárgyra, amit sehogy sem sikerül a helyére illeszteni.
– Megpróbálhatnám… – csúszott ki Laurából, maga sem értette, honnan jött ez az ötlet.
Gábor gúnyosan elmosolyodott.
– Komolyan gondolod? Egy hét alatt belepusztulsz az unalomba ott. Add el, amíg találok rá vevőt.
– Nem akarom.
Felállt. Egészen közel lépett hozzá. Laura megérezte az arcszeszét – erős, drága, idegen illat volt.
– Figyelj ide. Az én lakásomban laksz, az én autómat vezeted, azt eszed, amit én keresek meg – a hangja lehalkult, de minden szava elkeményedett. – És azt az egyet, amit igazán adhattál volna nekem, azt sem tudod megadni. Legalább ezt intézd el rendesen.
A gyerekről beszélt. Arról, ami soha nem jött. A kórlapokról, diagnózisokról, amelyeket Laura már betéve tudott.
Nem szólt semmit.
– Add el – ismételte Gábor, majd visszaült a kanapéra.
Laura a dohányzóasztalra nézett. Ott állt az apró porceláncsésze – az egyetlen dolog, ami anyjától megmaradt. Hófehér, kék búzavirágokkal.
Gábor kinyújtotta a kezét, és lesöpörte a földre.
A csörrenés alig hallatszott. Majdnem szelíd hang volt.
– Hoppá – mondta, és mosolygott.
Három nappal később Laura megérkezett a faluba. A busz csigalassúsággal rázkódott végig a kátyús úton, gázolaj- és nedves földszag lengte be. A lekopott falunévtáblánál szállt le, onnan gyalog folytatta: át a szántóföldön, aztán az erdő szélén. A vállát vágta a táska pántja, a lába minden lépésnél beleragadt a sárba.
A méhest csend fogadta, és a kaptárak egyenletes, mély zsongása. A ház kisebbnek tűnt, mint ahogy az emlékeiben élt – oldalra dőlve állt, egyik ablaka bedeszkázva. A tető viszont ép volt.
Laura belépett, lerakta a csomagjait. Egy asztal, egy pad, a kemence. A falon fénykép: Béla Somogyi valakivel. Egy negyvenes férfi, széles vállakkal, nehéz, komor tekintettel.
Kiment az udvarra, leült az egyik kaptár mellé. Nézte, ahogy a méhek járnak-kelnek – céltudatosan, felesleges szaladgálás nélkül. Hirtelen úgy érezte, mintha kicsit könnyebb lenne levegőt venni.
– Maga kicsoda? – szólalt meg mögötte egy mély, rekedt hang.
Laura felpattant. Mellette állt a fényképről ismert férfi. Csak idősebb volt, és kezében botot tartott – nem támasznak, inkább úgy, mintha bármikor suhintani készülne vele.
– Én… én Béla Somogyi unokája vagyok.
Sokáig mérte végig a tekintetével, aztán bólintott.
– Csaba Balogh. Én ügyeltem itt a méhészetre. Az öreg mondta, hogy jönni fogsz.
– Tényleg beszélt rólam?
– Mielőtt elment. Azt mondta, jössz.
Csaba sántított – a bal lába úgy vonszolódott utána, mintha nem engedelmeskedne.
– Én nem értek hozzá – szaladt ki Laurából. – A méhekhez. Egyáltalán.
– Majd megtanul – vetette oda. – Vagy eladja?
– Nem tudom.
– Akkor ne álljon útban – hátat fordított, és elindult a szerszámoskamra felé, vissza se nézett.
Gábor este hívta fel.
– Na, milyen a világvége? Készen állsz visszajönni?
– Nem.
– Ne bohóckodjunk már. Van vevőm. Tisztességes ár. Aláírod a papírokat, aztán hazajössz.
– Nem akarom eladni.
A vonal másik végén csend lett. Aztán felhangzott Gábor nevetése – rövid, éles, rosszindulatú hang.
– Teljesen bekattantál ott? Azt hiszed, bárki el fogja tűrni a hisztijeidet?
– Nem tudom, Gábor – Laura érezte, ahogy odabent valami recsegve megroppan. – De itt legalább nem mondja senki, hogy egy nagy semmi vagyok.
Megszakította a hívást. Remegett a keze.
Fél óra múlva üzenet érkezett egy ismeretlen számról. Videó. A felvételen Gábor volt látható. Megkötözve, valami pincében. Mellette egy maszkos férfi.