A lányomra emeltél kezet. Tudod, ez a Büntető Törvénykönyv hatálya alá tartozik. Testi sértés. Ráadásul rendszeres. Ha nem hiszed, nézd csak utána.
Csaba Szabó tátogott, mintha mondani akarna valamit, de hang nem jött ki a torkán. Ferenc Hegyi folytatta:
– A szomszédok készek tanúskodni. A lépcsőházi kamera felvétele is megvan – tisztán látszik rajta, ahogy Anna Pintér kimegy a házból, tele zúzódásokkal. Az orvosi papírt visszadátumozzuk, vannak orvos ismerőseim. Van még kérdésed?
A veje némán bámulta a padlót. Ökle a tenyerébe feszült, de a fejét nem merte felemelni. Ferenc Hegyi kivárt néhány másodpercet, aztán nyugodtan hozzátette:
– Ha még egyszer megpróbálsz megközelíteni Annát, ha felhívod, ha bármilyen módon belenyúlsz az életébe – meg fogod bánni. Nagyon csúnyán. Elég kapcsolatom van ahhoz, hogy ebben a városban egyetlen rendes cég se vegyen fel. Világos?
Csaba bólintott, továbbra is lesütött szemmel. Ferenc megfordult, az ajtó felé indult, majd a küszöbről visszanézett rá:
– A lakáskulcsokat tedd az asztalra. Anna majd később elhozza.
Az apa kilépett, és határozott mozdulattal behúzta maga mögött az ajtót. Csaba még mindig a fal mellett állt, zihálva. Belül tombolt benne minden – düh, félelem, megalázottság. Legszívesebben ordított vagy szétvert volna valamit, de a rettegés győzött. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy Ferenc Hegyi nem az az ember, aki csak úgy a levegőbe beszél. Amit megígér, azt végig is viszi.
Ferenc lassan lement a lépcsőn, kilépett az utcára. Még mindig szállingózott a hó, vékony fehér réteggel takarta be az autókat és a járdaszegélyt. Az apa elővette a telefonját, tárcsázta a lánya számát:
– Mindent elintéztem. Készítsd össze az irataidat, holnap beadjuk a válókeresetet.
A vonal másik végén Anna hallgatott. A könnyek hangtalanul csorogtak végig az arcán, mégsem tört ki sírásban. Valami új érzés jelent meg benne – nem megkönnyebbülés, nem is öröm. Inkább egy csendes, makacs bizonyosság: a legrosszabbnak vége.
Két nap múlva Csaba elköltözött a lakásból. Csak a saját holmiját vitte magával, semmi máshoz nem nyúlt. A kulcsokat az asztalon hagyta, ahogy az apósa megmondta. Anna az apjával tért vissza az otthonába. Ferenc sorra járta a szobákat, próbálgatta a zárakat, átnézte az ablakokat.
– A zárat ma még kicseréljük – jelentette ki. – És kamerákat is felszerelünk.
– Apa, minek a kamerák? Csaba úgysem jön vissza…
– Sose lehet tudni. A biztonságból nem árt a tartalék.
Ferenc felhívott egy ismerős szerelőt. Az még aznap este megérkezett, új zárat tett a bejárati ajtóra, és egy megfigyelőkamerát szerelt fel az előszobában. Az apa végigpróbálta a rendszert, elmagyarázta a lányának, hogyan kell használni a telefonos alkalmazást.
– Ha bármi van – azonnal hívj. Éjjel-nappal, bármikor – mondta röviden Ferenc.
Anna bólintott, és homlokát az apja vállának támasztotta. Hosszú idő óta először érezte magát igazán biztonságban. Nem kellett többé a lépcsőház neszeire figyelnie, összerezzenni egy ajtócsapódástól, félni minden hirtelen hangoskodástól.
Másnap Ferenc elvitte a lányát az anyakönyvi hivatalba. Anna beadta a válási kérelmet. Csaba is megjelent – egy szó nélkül odafirkantotta az aláírását, egyszer sem pillantva a volt feleségére. Ferenc a lánya mellett állt, karba tett kézzel. A veje még csak arra sem merte ráemelni a tekintetét.
Egy hónap múlva a válás hivatalosan is le lett zárva. Anna kézhez kapta az összes iratot, és újra hozzáfért a bankszámláihoz. Csaba nem keresett, nem próbált üzenni, nem hívta. Ugyanolyan váratlanul tűnt el az életéből, ahogyan valaha betoppant.
Ferenc segített rendbe szedni a lány ügyeit – átnézte a számlákat, meggyőződött róla, hogy semmilyen adósság nem maradt. Ügyvédet talált, aki minden jogi kérdésben tájékoztatta Annát. Az apa nem faggatta az érzéseiről, nem osztotta az észt. Egyszerűen csak ott volt, és elintézett mindent, amit kellett.
Anna lassan visszazökkent a hétköznapi kerékvágásba. A munka sokat segített – a diákok, az órák, a dolgozatok javítása. A kollégák nem tettek fel tolakodó kérdéseket, bár bizonyára észrevették, hogy előbb a jobb kezére húzta át a karikagyűrűt, majd egy idő után teljesen le is vette.
Egy este a konyhában ült, teát kortyolgatott, és az ablakon át bámulta az utcát. A hó már rég elolvadt, a fákon apró rügyek duzzadtak. A tavasz lassan, de megállíthatatlanul tört előre. Megrezdült a telefon – üzenet érkezett az apjától:
„Hogy vagy?”
Anna elmosolyodott, és bepötyögte a választ:
„Jól vagyok, apa. Köszönöm.”
Ferenc elolvasta a rövid üzenetet, és halkan bólintott magában. A lánya talpra fog állni. A legfontosabb, hogy soha többé ne nyelje le szó nélkül, ha valami nincs rendben. Nem akart állandóan belefolyni Anna életébe, de most már tudta: ha kell, ott lesz mellette. Mindig.