Anna Pintér leült a régi szobájában álló kanapéra. Minden úgy nézett ki, mint évekkel ezelőtt: a könyvespolc a falnál, az íróasztal a sarokban, a világosra festett falak. Mintha megállt volna az idő, és az egész történet Csaba Szabóval nem is vele, hanem valaki mással esett volna meg.
Este vacsoránál az anyja próbált semleges témákról beszélgetést kezdeményezni, de a hangja remegett. Ferenc Hegyi a lánya szemközt ült, és szinte végig a tányérjára meredt. Lassan, kimérten evett. Anna alig nyúlt az ételhez – belül még mindig sajgott benne a friss ütés emléke.
Vacsora után az apja felállt, és tömören csak ennyit mondott:
– Gyere. Beszélnünk kell.
Anna utána ment a dolgozószobába. Ferenc Hegyi leült az íróasztal mögé, és a vele szemben álló karosszékre mutatott. A lánya óvatosan leereszkedett a szélére, összekulcsolt kézzel a térdén.
– Na, mesélj – szólalt meg az apja.
– Apa, én…
– Mindent. Az elejétől.
Anna nyelt egyet, próbálta összeszedni a gondolatait. Először akadozva kezdett bele, de ahogy haladt előre, a története egyre összefüggőbbé vált. Elmondta, hogyan változott meg fokozatosan Csaba viselkedése, hogyan szedte el a bankkártyáit, hogyan kezdte ellenőrizni a legapróbb lépéseit is. Hogyan emelte fel rá a kezét. Ferenc Hegyi egy szóval sem szakította félbe. Az arca szinte kővé dermedt, de az öklei lassan összeszorultak.
Mikor Anna befejezte, az apja hátradőlt a karosszékben.
– Miért hallgattál idáig?
– Szégyelltem magam. Azt hittem, én rontottam el mindent…
– Te? – kérdezett vissza Ferenc, és a hangjában olyan erő rezgett, hogy Anna összerezzent. – Te vagy a hibás azért, mert egy férfi kezet emelt rád? Lányom, normálisan működik a fejed, vagy nem?
Anna lehajtotta a fejét. A szeme megtelt könnyel, de nagy nehezen visszatartotta őket. Az apja mélyen, fáradtan felsóhajtott.
– Holnap reggel pontot teszek ennek az ügynek a végére. Véglegesen.
– Apa, kérlek, ne csinálj semmit. Csak maradok itt egy ideig, aztán ha lenyugszik, visszamegyek…
– Te nem mész vissza sehova. Holnap elmegyek hozzá, és elmagyarázom neki, hogyan alakulnak innentől a dolgok.
Anna szólni akart, tiltakozni, de ahogy az apja tekintetére nézett, rögtön tudta, hogy teljesen hiábavaló lenne. Ferenc Hegyi nem az a fajta ember volt, aki utólag meggondolja magát. Amit kimondott, azt véghez is viszi.
Másnap reggel korán elindult otthonról. Anna az anyjával maradt, a konyhában teázott, és bámult kifelé az ablakon. Nagy pelyhekben hullott a hó, vastag, fehér réteggel vonta be az udvart. A telefon kikapcsolva hevert az asztalon. Anna rettegett attól, hogy bekapcsolja – mi lesz, ha Csaba azonnal hívni kezdi, számon kér, magyarázatot követel?
Ferenc Hegyi déltájban érkezett meg ahhoz a lakáshoz, ahol Anna és Csaba laktak. Leparkolt a ház előtt, felment a megfelelő emeletre, és megnyomta a csengőt. Csaba csak jó egy perc múlva nyitott ajtót. Kócos, gyűrött volt, láthatóan épp csak felébredt. Amikor meglátta az apósát, elsápadt, de igyekezett összeszedni magát.
– Jó napot, Ferenc bátyám. Itthon van Anna?
– Anna nincs itt, és nem is fog visszajönni – felelte az apja egyenletes hangon. – Veled akarok beszélni.
Csaba megtorpant, aztán félreállt az ajtóból, utat engedve neki. Ferenc belépett, végignézett a lakáson. A padlón egy széttört tányér darabjai hevertek – láthatóan a tegnap estéről maradt ott. Az asztalon koszos bögrék álltak, a mosogató tele volt edénnyel.
Az apja megfordult, és a veje felé fordult. Csaba a fal mellett állt, idegesen toporgott. Valami laza magabiztosságot próbált magára erőltetni, de a keze önkéntelenül elárulta: remegett.
– Ferenc bátyám, ha Anna panaszkodott is rám, biztos eltúlozta. Csak szokásos, mindennapi veszekedések, mint mindenkinél…
– Fogd be – vágott közbe az apja kurtán.
Csaba elhallgatott. Ferenc lassan közelebb lépett, megállt tőle egy lépésnyire. Alig volt köztük különbség magasságban, mégis úgy tűnt, mintha az idősebb férfi megnőtt volna, és az egész szobát betöltötte volna a jelenléte. Csaba önkéntelenül még jobban a falhoz simult.
– Figyelj ide nagyon – kezdte Ferenc csendesen, de úgy, hogy minden szava szinte beégett a levegőbe. – Pontosan tudom, mit műveltél a lányommal. Tudok a pofonokról. Tudok a pénzről. Mindenről tudok.
– De én…
– Csönd. Még nem végeztem.
Csaba összeszorította az állkapcsát, arca még jobban elfehéredett. Ferenc pedig folytatta:
– Most szépen meghallgatod, mi fog innentől következni. Anna beadja a válókeresetet. Te nem fogsz tiltakozni, nem fogod hívogatni, nem fogsz utána járkálni. A lakás nála marad – ez az ő tulajdona, nem a tiéd. Te összepakolod a holmid, és ma elköltözöl.
– De én ebben a lakásban élek…
– Éltél. Ennyi volt.
Csaba kihúzta magát, nagy levegőt vett, mintha bátorságot akarna gyűjteni:
– Ferenc bátyám, nincs joga így beszélni velem…
– Nincs jogom? – ismételte az apja, és a szája sarkában gúnyos mosoly villant. – Jogokról akarsz tárgyalni? Rendben. Beszéljünk a jogokról.