Hallgatott, amikor legszívesebben üvöltött volna. Rábólintott mindenre, miközben a teste minden porcikája tiltakozott.
A szüleinek semmit nem mondott. Ferenc Hegyi néha felhívta, érdeklődött, hogy van, milyen a férje. Anna Pintér röviden válaszolt: minden rendben, dolgozunk, élünk. Az apa nem firtatta, bár a hangjában érezhető volt valami gyanakvó óvatosság. Anyja sem szedte ízekre kérdésekkel, de egy alkalommal, miután letette a telefont, csak ennyit mondott:
– Anna, valahogy más lettél. Történt valami?
– Ugyan, anya, semmi baj, csak fáradt vagyok – hazudta Anna Pintér, aztán sietve elköszönt.
A szomszédok is hallották a veszekedéseket. Anna tudta ezt, mert többször is észrevette a furcsa pillantásokat a lépcsőházban. A harmadikon lakó idős asszony egyszer útját állta a lift előtt:
– Kislányom, ott fent óvatosabban… Ha baj van, nyugodtan jöjjön át hozzám.
Anna csak bólintott, és lesütött szemmel odébbállt. Eszében sem volt segítséget kérni. Mit gondolnak majd az emberek? Mit szól a család? Túl nagy szégyen lett volna bevallani, hogy kevesebb mint egy év alatt darabokra hullott az élete.
A szomszédasszony türelme azonban egy nap elfogyott. Kora december volt, odakint már megmaradt az első hó, a lakásokban bekapcsolták a fűtést. Csaba Szabó ingerülten rontott be, a táskáját a földre dobta, és vacsorát követelt. Anna szó nélkül elé tette a tányért. A férfi belekóstolt, elhúzta a száját:
– Hideg.
– Mindjárt megmelegítem – nyúlt Anna a tányérért.
Csaba hirtelen felpattant, durván megragadta a csuklóját, és magához rántotta. Anna elvesztette az egyensúlyát, a padlóra zuhant. A férfi felemelte a kezét, az ütés a hasát érte. Anna elfojtott kiáltással próbálta védeni magát a karjával. Csaba még egyszer lesújtott, aztán szó nélkül beviharzott a fürdőszobába, és becsapta maga mögött az ajtót.
Anna összegömbölyödve feküdt a földön, két karját a hasához szorítva. Nehezen kapott levegőt. A könnyei hangtalanul csorogtak. Lent valami nagyot dörrent – alighanem a szomszédasszony mozdított meg valamit, jelezve, hogy hallotta, mi zajlik. Anna tenyerével a szájára szorított, hogy egy hang se szökjön ki belőle.
Másnap csengettek. Anna ajtót nyitott, és földbe gyökerezett a lába. Az apja állt előtte. Magas, ősz, egyenes tartású férfi, nehéz, kemény tekintettel. Ferenc Hegyi némán végigmérte a lányát, észrevette a sápadtságát, a szeme alatti lila foltot, amelyet Anna hiába próbált eltüntetni alapozóval.
– Apa… te hogy… honnan… – hebegte Anna, hátrálva az ajtóból.
– A lenti szomszédasszony hívott fel. Elmondta, mi folyik itt – mondta egyenletes hangon Ferenc Hegyi, és beljebb lépett a lakásba. – Hol a férjed?
– Apa, várj, nem kell…
– Hol. A. Férjed? – ismételte az apa, most már rideg, metsző hangsúllyal.
Anna lehajtotta a fejét:
– Dolgozik.
Ferenc Hegyi beljebb ment a nappaliba, végigpásztázta a helyiséget. Kívülről minden szokványosnak tűnt: kanapé, asztal, tévé. De ő nem a bútorokat látta. A saját lánya arcát nézte, a megriadtságot benne; észrevette, ahogy összerezzen minden élesebb zajra. A félelmet látta.
– Összepakolsz – mondta kurtán.
– Apa, én nem mehetek el csak úgy…
– De elmehetsz. És el is fogsz. Most azonnal.
Anna megpróbált tiltakozni, de a hangja elakadt. Úgy nézett rá az apja, hogy világos volt: vitának itt nincs helye. Anna némán bement a hálószobába, és elkezdte bedobálni a holmiját egy táskába. A keze reszketett. Csak az járt a fejében: mit fog szólni Csaba, amikor hazaér? Mi lesz ezután?
Ferenc Hegyi az ablaknál állt, karját összefonta a mellkasa előtt. Az arca rezzenéstelen maradt, de belül forrt benne a düh. Hogy titkolhatta előle ezt a lánya egy teljes éven át? Ő maga hogy nem vett észre semmit? Katonatisztként hozzászokott ahhoz, hogy a problémákat gyorsan, kíméletlen határozottsággal oldja meg, és most is pontosan erre készült.
Amikor Anna végzett a pakolással, az apja felkapta a táskát, és az ajtó felé indult. Anna szótlanul követte. A küszöbnél Ferenc Hegyi visszafordult:
– A kulcsokat tedd le az asztalra.
– De hát ez az én lakásom…
– A kulcsokat. Az asztalra.
Anna előhúzta a zsebéből a kulcscsomót, és letette a konyhapultra. Az apja biccentett, majd kivezette a lányát a lakásból.
Az autóban némaság ült közéjük. Anna az ablakon át figyelte a havas utcákat, ahogy egymás után suhannak el mellettük. Belül mindene összeszorult. Szeretett volna mondani valamit, megmagyarázni, mentegetőzni, de nem talált szavakat. Ferenc Hegyi változatlan nyugalommal vezetett, nem kérdezősködött. Anna tudta, hogy a beszélgetés még előttük áll, de az apja nem siettetett semmit.
Bő fél óra múlva érkeztek meg a szülei házához. Anyja kinyitotta az ajtót, és egy pillantás elég volt neki ahhoz, hogy lássa: nagy baj történt. Szótlanul magához ölelte a lányát, és bevezette a szobába. Ferenc Hegyi a folyosón maradt, levette a kabátját, gondosan felakasztotta. Minden mozdulata kimért volt, mégis feszült erő áradt belőle.