Anna Pintér egy közös ismerősük esküvőjén találkozott először Csaba Szabóval. A magas, magabiztos férfi kedves mosollyal azonnal felkeltette az érdeklődését. Könnyedén társalgott, jókor mondott tréfákat, hazakísérte Annát, és naponta hívta telefonon. Félév telt el így, amikor megkérte a kezét, és Anna gondolkodás nélkül igent mondott. Úgy érezte, végre úgy alakul az élete, ahogy mindig is elképzelte: mellette egy megbízható férfi, aki azt ígéri, vigyáz rá és óvja minden bajtól.
Az esküvőt visszafogottan, szűk családi körben tartották. Anna szándékosan nem hívta meg az édesapját. Ferenc Hegyi egész életét a Magyar Honvédségnél töltötte, tábornoki rangig vitte, és nyugdíjasként is megmaradt benne az a katonás, vasmarok-szerű szigor, amelytől az emberek már egy pillantásától is kihúzták magukat. A lánya tartott attól, hogy a kérlelhetetlen apa rögtön talál majd valami kifogásolnivalót Csabában, kényelmetlen kérdéseket tesz fel, és ezzel tönkreteszi az ünnepet. Az édesanyja sem erősködött különösebben, csak sóhajtozott: mégiscsak az apa helye lenne a lánya esküvőjén.
A házasság első hónapjai látszólag nyugodtan teltek. Csaba egy építőipari cégnél dolgozott menedzserként, rendszerint vacsoraidőre ért haza, és beszámolt a napi ügyekről. Anna egy magániskolában tanított angolt, a fizetésük együtt elég volt ahhoz, hogy ne kelljen minden apróságon spórolnia. Idővel azonban valami észrevétlenül megváltozott a levegőben.
Először csak érdeklődve kérdezgette a férje, hogy Anna mire költött a hétvégén. Később már a bolti blokkokat is elkérte, miután hazatért a vásárlásból. Anna vállat vont, és gondolkodás nélkül odaadta: élelmiszer, tisztítószer, semmi extra. Csaba bólintott, de az arcán futólag átsuhant valami nyugtalanító, mintha kételkedne.
– Miért került ennyibe a kozmetika? – kérdezte egy este, miközben a bankkártyás kivonatot böngészte.
– Csak egy krémet és egy szempillaspirált vettem, mindössze két dolgot – felelte Anna, meglepetten felhúzva a szemöldökét.
– Két apróság háromezret? Ez túlzás.
– Csaba, ez teljesen átlagos sminkcucc, semmi luxus. Mi ezzel a gond?
A férfi ajka összeszorult, ő pedig a tévé felé fordult. A beszélgetés itt véget ért, ám a rossz érzés ott maradt Anna mellkasában. Napról napra gyarapodtak a kérdések. Csaba elkezdte nézegetni a telefonját, érdeklődött, ki írt rá üzenetet, ki hívta, látványosan elkomorodott, ha Anna tovább maradt bent az iskolában. A legkisebb dolog is okot adhatott sértett megjegyzésekre.
Egy reggel Csaba kinyújtotta a kezét:
– Add ide a kártyát.
– Melyik kártyát? – nézett rá értetlenül Anna.
– A fizetéseset. Átutalod a pénzt a közös számlánkra, úgy átláthatóbb. Majd én beosztom, hogy mindenre jusson.
Anna kávéscsészével a kezében dermedten állt meg.
– Csaba, nekem is kell pénz… bérletre, ebédre…
– Kapsz készpénzt, amennyire szükséged van. Csak így nyugodtabb vagyok, kisebb a kísértés feleslegesen költekezni.
A hangjából teljes bizonyosság áradt, nyoma sem volt annak, hogy ez vita tárgya lehetne. Anna tiltakozni készült, de ahogy meglátta, hogyan keményedik meg a férje arca, inkább elhallgatott. Odaadta a kártyát. Ettől kezdve a legapróbb kiadásért is külön kellett kérnie: taxira, egy találkozóra a barátnőivel, egy új blúzra.
Csaba csak kisebb összegeket adott, és mindenről részletes beszámolót várt. Ha Anna nem tudta fillérre pontosan felidézni, mire ment el a pénz, kitört a veszekedés. A férfi felemelte a hangját, az asztalra csapott, tékozlással és hazugsággal vádolta. Anna összerezzenve húzta össze magát, mindent megtett, hogy ne ingerelje fölöslegesen, de ez alig hozott enyhülést.
Az első lökés a házasságuk negyedik hónapjában történt. Anna valami olyasmit mondott, ami rosszul esett a férjének, miközben magyarázkodott, miért nem maradt ideje megfőzni a vacsorát. Csaba hirtelen sarkon fordult, keményen megragadta a vállát, és olyan erővel lökte félre, hogy Anna a padlóra zuhant. A háta a kanapé szélének csapódott, a gerincébe éles fájdalom hasított, a levegő is kiszorult a tüdejéből. Csaba egy pillanatig fölötte állt, zihálva, aztán szó nélkül bement a hálószobába, és nagy lendülettel becsapta maga mögött az ajtót.
Anna sokáig a földön ült. Tenyerét az arcára szorította, de egyetlen könny sem jött. Belül mintha kiürült volna minden, és a helyét nyomasztó, bénító félelem foglalta volna el. Szeretett volna felhívni az anyját, mégis képtelen volt kimondani, ami történt. Mit mondjon? Hogy a férje fellökte? A szégyen, mint valami sűrű köd, lepte el a gondolatait, és végül arra jutott: ez csak egy egyszeri botlás. Csaba rossz napot fogott ki, kimerült a munkahelyén, elvesztette a fejét. Ilyesmi előfordul.
Aztán megismétlődött. Aztán újra. És újra. Minden egyes kirobbanó vita után Csaba bocsánatot kért, esküdözött, hogy ez volt az utolsó alkalom. Anna hitt neki – mert hinni akart. Mégis egyre sűrűsödtek az ütlegek. A férfi megránthatta a hajánál fogva, nekitaszíthatta a falnak, lekeverhetett egy pofont. Kék-zöld foltok tűntek fel a karján, a nyakán, és Anna hosszú ujjú felsőkkel próbálta eltakarni őket, még a melegebb napokon is.
A munkahelyén senkinek nem tűnt fel semmi különös. Anna ott határozottnak, jókedvűnek látszott, nevetett a diákokkal. Otthon azonban magára húzta az engedelmesség álarcát, és mindent elkövetett, hogy ne szítson újabb dührohamot.