– Azt találtad mondani Bence Juhásznak, hogy Zoltán nem az apja. Hogy volt képes erre a szád?!
– Hát nem így van?
– Eszednél vagy te egyáltalán? – háborodott fel Éva Farkas. – Mégis honnan szedted ezt? Én ilyet soha nem mondtam neked!
– Nem is kell mondani. Magamtól is összeraktam.
– Csúnyán félreérted!
– Tényleg? Akkor bocsánat. Csak hát a te Zoltánod olyan kemény ember, senkire rá se néz. Nem beszél, nem nyit senki felé. Bencével is olyan hidegen bánik. Én meg ebből arra következtettem, hogy nem vér szerinti apja. Úgy fest, félreolvastam a helyzetet. Na és mi van a lakással? Belevágtok a cserébe?
– Te honnan tudod ezt? – Éva Farkas szeme elkerekedett a döbbenettől.
– Bence mondta nekem. Még jó régen.
– Szóval már régóta a fejében járt az a csere?
– Persze. Tanácsot is kért, hogy mit hogyan kéne intézni.
– És mit tanácsoltál neki?
– Hogy várjon!
– Mire?
– Évikém, ne kapd fel a vizet. Bence teljesen összeomlott, halálra aggódta magát, hogy nem lesz hol laknia a családjának…
– Mit mondtál neki? – kérdezte ismét Éva Farkas, most már jéghideg hangon.
– Semmit különöset. Csak azt, hogy már nem kell sokáig várnia.
– Ezt hogy érted?
– Nagyon is egyszerűen, Éva. A te Zoltánod szívbeteg. Mennyi lehet még neki hátra? Én meg azt mondtam Ádám Váradinak, hogy hamarosan az egész apai örökség az ő kezében lesz. A szívbetegek ritkán élnek sokáig.
– És ő? – lehelte Éva.
– Azt felelte, hogy ez semmit nem old meg, mert az anyja akkor is marad. Aztán elmosolyodott, és hozzátette:
– Egyedül marad… Akkor majd azt csinálhatunk vele, amit csak akarunk.
– Ez lehetetlen! – sikoltott fel rémülten Éva.
– Dehogy lehetetlen! Mit gondoltok, ti kivételek vagytok? Nézd csak meg, hányan mennek egymás torkának egy lakás miatt! Mi az abban, ha lakást akar cserélni veletek? Hát cseréltétek volna el! De nem: sajnáljátok. Nem vagytok ám ezzel egyedül…
– Ahogy hallgatlak, azon tűnődöm, hogy bír el a föld az ilyen emberekkel?!
– Minden további nélkül elbír – vont vállat a barátnője. – Nézz inkább magatokra.
Éva Farkas nem folytatta a beszélgetést. Szó nélkül hátat fordított, és elment.
Ahogy kiért az utcára, felhívta a fiát:
– Nem lesz semmiféle lakáscsere – mondta eltökélten. – Az apád ellenzi, és én teljes mértékben mellette állok.
– Ő nem az apám! – vágta rá Bence.
– Akkor én se vagyok az anyád – felelte Éva metszően.
Amikor hazaért, leült a férje mellé, és nyugodtan megszólalt:
– Figyelj, Zoltán, sétáltam egyet, átgondoltam mindent, és arra jutottam, hogy teljesen igazad van. A csere ügye lezárva. Végleg.
– Na, ezt jó hallani – felelte a férfi. – Nagyon örülök, hogy sikerült megértenünk egymást…