– Csak fiatal még, nincs elég élettapasztalata.
– Annyira azért nem fiatal. Mindjárt negyven. Ideje lenne végre meggondolni, mit mond és mit kér. Ő meg csak magára figyel. Erőfeszítést se akar tenni. Az első lakást a felesége szülei vették neki, a másodikat meg most tőlünk akar elvinni. És ő maga? Ő mit tett le az asztalra? Gyereket csinált? Ahhoz aztán nem kell nagy ész.
– Kár volt egyáltalán belekezdenem ebbe a beszélgetésbe veled – suttogta megtörten Éva Farkas. – Csak azt hallgatom, hogyan gyalázod a fiamat.
– Egyáltalán nem volt hiábavaló. És nem sértegettem. Kimondtam az igazat. Úgyhogy add át annak a drágalátos fiadnak: az apja ezt határozottan ellenzi, semmiféle költözés nem lesz! Erről a lakásról felejtse el, amíg csak természetes úton nem száll majd rá.
– Rendben, megmondom neki – felelte halkan a felesége, aztán keresni kezdte a táskáját.
– Hová készülsz ilyenkor este? – hökkent meg Zoltán Szalai.
– Csak nem telefonon akarom közölni vele ezeket a „jó híreket”.
– Miért ne? Férfi vagy kisfiú? Na, ezt már nem. Nem mégy sehová. Hívd fel. Most azonnal.
Éva nem állt le vitatkozni. Felhívta Bence Juhászt, és közölte vele, hogy az apja elutasította az ötletet. A részleteket szándékosan nem ecsetelte.
A fia válasza földbe döngölte.
– Sejtettem, hogy ez lesz a vége – mondta Bence, és egy pillanatig sem palástolta csalódottságát. – Mit is lehet várni egy idegen embertől.
– Miféle idegen embertől beszélsz? Miről beszélsz te egyáltalán? – préselte ki magából Éva Farkas.
– Hát nem a vér szerinti apám – jelentette ki határozottan Bence. – Az érdekelne, mikor akartátok ezt közölni velem.
– Bence, megőrültél? Ki tömött ilyen zagyvasággal?
– A barátnőd. Luca Pusztai. Már több mint egy éve tudom…
– És hallgattál?
– Csak követtem a példátokat. Meg aztán sokáig azt hittem, hogy hülyeség az egész. De mostanra már nincs kétségem: Lucának igaza volt, százszor is igaza volt.
– Ez nem igaz! – tört ki Évából. – Azonnal elmegyek hozzá, és mindent tisztázok!
– Ahogy gondolod – vetette oda közönyösen Bence, és bontotta a vonalat.
– Mi történt? – kérdezte riadtan Zoltán Szalai. – Mi ez az arc? Megint hová indulsz?!
– Dolgom van. Most. Azonnal – vágta oda sírós hangon Éva, és kirobbant a lakásból.
– Luca, mégis mit hordtál össze a fiamnak? – esett neki régi barátnőjének. – Hogy lehet ilyen komoly dologban hazudozni?!
– Mégis mit hordtam én össze? – nézett rá értetlenül Luca. – Mikor?
– Honnan tudjam, mikor! Azt mondta, egy éve!
– Te normális vagy, Évi? Azt sem tudom, tegnap mit csináltam, te meg a tavalyit kéred számon rajtam.
– Azt mondtad Bencének, hogy Zoltán nem az apja.