– Spóroljanak kevesebbet. Magyarázd már el nekem, miért kellett Bence Juhásznak új telefont vennie Lili Kocsisnak? A régi, amennyire én láttam, tökéletesen működött. De nem, neki villognia kellett. Persze, ha az ember nem számolja a pénzt, akkor semmire se jut vele.
– Zoli, ugyan mi közünk hozzá, ők mire költik a saját pénzüket?
– Nagyon is sok! – csattant fel ingerülten a férje. – Arra, hogy nagyobb lakásba költözzenek, „nincs pénz”, hát akkor tessék, majd apa meg anya húzza össze magát. Hiszen ők már öregek, nekik úgysem kell semmi! A mi drága fiunknak eszébe sem jutott, hogy ezzel a cserével a mi életünket teszi nehezebbé. Meg az se, hogy nekem szívproblémám van – erre se méltóztatott emlékezni.
– Miért vagy ilyen igazságtalan? – keseredett el Éva Farkas, bár legbelül érezte, hogy a férjének sok mindenben igaza van. – Csak arról van szó, hogy a fiú a családra gondol, próbál gondoskodni róluk.
– Aha. Csak épp a mi kontónkra! Menjenek arrébb apa meg anya, majd én átvonulok! Ez ám az önzetlenség, egy színtiszta egoista!
– Sejtettem, hogy a fiunk ötlete nem fog tetszeni neked – sóhajtott Éva Farkas.
– Mégis hogy tetszhetne? És nem is maga a lakás az igazi probléma, bár nekünk senki nem ajándékozta, és nem segített senki felépíteni. A gond az, hogy ő a mi szempontjainkkal egy percig sem számol. Mi neki már csak levetett holmik vagyunk. Egy cseppet se lepne meg, ha a lelke mélyén azt várná, mikor… hát tudod… mikor végleg elmegyünk innen.
– Zoli! Hogy mondhatsz ilyet? Komolyan úgy gondolod, hogy a saját fiad így áll hozzánk?
– Nem gondolok én semmit. Csak végiggondolom a dolgokat. Nézd meg: mi van, ha egyikünk komolyan lebetegszik? A másiknak hová lesz akkor menekülőútja? És ha ez hónapokig, évekig elhúzódik? Nem, Évikém, szó sem lehet semmiféle lakáscseréről! Határozottan ellene vagyok.
– Akkor legalább segítsünk nekik összeszedni a pénzt a ráfizetésre.
– Az még elfogadható, bár én azt se tenném szívesen. Küzdjenek meg ők maguk mindenért, ne üljenek állandóan a terített asztalhoz. Emlékszel, mikor költöztünk be a saját lakásunkba a szükséglakásból? Na, ugye! Bence Juhász már iskolába járt akkor. Most meg? A gyerekük alig múlt egyéves, ők meg már a másodikat tervezgetik. Ábrándokat szőni könnyű, egyetlen mozdulat az egész! De rendesen felkészülni rá – na, az már egészen más tészta.
– Épp ezzel próbálkozik.
– Szerinted az a „felkészülés”, hogy minket beköltöztetne egy kisebb lakásba? Ez nem más, mint hogy más kezével kaparja ki a gesztenyét a parázsból. Ráadásul senki nem tudja, mi lesz velem a későbbiekben. Lehet, hogy végül falura kell költöznünk. Friss levegőre, napfényre.
– Falura?! – Éva Farkas úgy lobbant lángra, mint a gyufa. – Szó sem lehet róla! Ott se rendes kórház, se orvos! Mit kezdenék én veled ott a világ végén?
– Látod? Erről van szó! A mi fiunk viszont ezen sem gondolkodik. Ő biztos benne, hogy „így mindenkinek jobb lesz”, meg hogy ez lesz a legkényelmesebb megoldás.