Lilla Király értetlenül, tanácstalanul nézett rám. Közben Mária Takács már könyveket pakolt ki az asztalra, feltette a szemüvegét. Látszott rajta: vizsgát akar tartani. Szombat este. Az én lányomnak, aki épp csak hazaesett a vizsgaidőszakról.
– Mária Takács, muszáj most azonnal? Lilla fáradt.
– Kipiheni magát később. A tanulás előbbre való. Lilla, sorold fel a Bűn és bűnhődés főbb témáit.
Lilla halkan, akadozva kezdett felelni. Mária Takács minduntalan félbeszakította, csóválta a fejét, csettintett a nyelvével.
– Egy rendes lány otthon ül a tankönyvek fölött, nem pedig bérelt szobák közt kóvályog. Nóra Kozma, itt kellett volna hagynod nálam. Te dolgozol, én pedig ügyeltem volna rá, hogy tanuljon.
Lilla elsápadt. Már léptem volna közbe, de ebben a pillanatban megérkezett a munkából Krisztián Bogdán. Elcsípte a mondat végét, végignézett a lányán, az anyján, rajtam.
– Ne feleselj az idősebbekkel, Lilla. A nagymamának igaza van. Tiszteletet kell adni.
Lilla felállt az asztaltól. Szótlanul összeszedte a holmiját. Úgy nézett rám, hogy belém hasított a tekintete. Aztán elment, át a barátnőjéhez éjszakára. Nem maradt a saját otthonában.
Én az ágyon feküdtem, háttal a szobának, a fal felé fordulva. Egész éjjel csak forgolódtam és gondolkodtam. Hajnalra világossá vált: ha most sem lépek, akkor soha nem fogok. És a lányom ezt nem fogja nekem megbocsátani.
A pénz szerdán tűnt el. Fél éve rakosgattam félre egy új mixerre a kis pékségbe. A boríték a komód fiókjában hevert. Hétfőn még ott volt. Szerdára nyoma veszett.
Krisztián Bogdán összegyűrt, kék postás egyenruhában jött haza. Megkérdeztem tőle, mi lett a pénzzel. Félrefordította a tekintetét.
– Én vettem el. Anyának kellett sürgősen. A bélyeggyűjteményére. Ritka darabokat talált.
– Bélyegekre? Engem meg sem kérdezve nyúltál a pénzemhez?
– Ez anyámnak ment. Neki ez fontos. Egész életében gyűjtötte.
– Az én pékségem meg nem fontos? Fél évig kuporgattam rá.
Lehuppant a kanapéra, lerúgta a cipőjét.
– Keresel eleget. Majd félreraksz megint. Anyám meg nyugdíjas. Ennyire zsugori lettél? Egy darab vas miatt idegeskedsz, miközben az anyámnak szüksége van segítségre?
Zsugori. Vasdarab. A férjem anyja – nem az enyém, az övé. Abban a pillanatban állt össze minden. Hogy számára én mindig csak második leszek. Nem feleséget vett magának, hanem egy ház körül sertepertélő szolgát, aki ráadásul még pénzt is hazahoz.
Felálltam, egy szó nélkül, és felhívtam az ügyvédet. Eljött az a pillanat, amire vártunk.
Reggel kimentem intézni a papírokat. Megerősítették, hogy a lakás az én tulajdonom. Krisztián Bogdán neve sehol nem szerepel, nincsenek jogai rá. Visszajöttem, amíg ő nem volt otthon. Hívtam egy lakatost, kicseréltettem a zárat. Az ő holmiját két bőröndbe gondosan bepakoltam. Nyugodtan, düh nélkül. Aztán leültem, és vártam.
A legfontosabb azonban az volt, hogy elővettem az összes régi sms-t. Öt év üzenetváltásait. Minden egyes „adj kölcsön holnapig”-ot. Az összes „anya kérte, hogy segítsek”-et. Minden „jövő héten visszaadom”-ot. Leültem a számítógép elé, és táblázatot készítettem. Három oszlop: dátum, esemény, összeg. Negyven oldal lett belőle. A drága tea rejtélyes eltűnésétől a széttört vázáig.
Azoktól a „születésnapra csak kölcsön kérem” típusú tételektől kezdve, amelyeket Mária Takács ünnepére vittek el, egészen a bélyegekre „lenyúlt” forintig mindent feltüntettem.