A csattanás olyan erős volt, hogy a padláson felriadtak a galambok. Mária Takács a lépcsőfordulóban állt, és úgy üvöltött, mintha az utolsó vagyonát vették volna el tőle. Pedig „csak” annyi történt, hogy visszavettem tőle egy idegen lakás idegen kulcsát.
– Nóra Kozma! Azonnal nyisd ki! Ez felháborító!
Mezítláb álltam az ajtó mögött a jéghideg parkettán, és egyetlen kérdés járt a fejemben: miért nem léptem meg ezt hamarabb? Miért tűrtem öt éven át? Miért hagytam, hogy ez a nő átjáróházzá változtassa az otthonomat?
Rángatta a kilincset, matatott a zárban a régi kulccsal. Aztán ököllel kezdte verni az ajtót. Negyedórán át ordított szünet nélkül. A szomszédok lassan kidugták a fejüket az ajtórésekből, de én nem mozdultam. Úgy fél óra múlva megérkezett Krisztián Bogdán.
Ő halkabban dörömbölt, de kitartóbban.
– Nóra Kozma, elég legyen. Nyisd ki, beszéljük meg normálisan.
Normálisan. Elnevettem magam, és inkább feltettem a vizet a teának. Négy év és tizenegy hónap óta próbálok velük „normálisan” beszélni. Az elmúlt egy hónapot viszont már papírok gyűjtésével töltöttem.
Az egész egy kulccsal kezdődött. Krisztián Bogdán kérte, hogy adjuk oda az egyik tartalék kulcsot az anyjának – „biztonság kedvéért”, ha netán történne valami. Akkoriban Mária Takács épp kikerült a kórházból: falfehér volt, remegett a keze. Megsajnáltam. Odaadtam.
Egy hét múlva hazajöttem a munkából, és egy cetlit találtam az asztalon. „Nóricám, letöröltem a port, felmostam. A porcelánfigurát a komódról áttettem a polcra – annak ott a helye.” A porcelánfigurát – azt a régi, antik balerinát, amit anyukámtól kaptam ajándékba – felnyomta a legfelső polcra, könyvek mögé rejtve.
Elmondtam Krisztián Bogdánnak. Óvatosan, tapogatózva. Ő bólintott, megígérte, hogy majd beszél az anyjával. Ezután Mária Takács valóban „előre szólt”: úgy öt perccel az érkezése előtt felhívott.
Aztán rászokott, hogy hétvégén bejöjjön a pékségbe. Végigsétált az asztalok között, fintorgott a pult kínálatán. Egy alkalommal felkapta a munkafüzetemet, belelapozott, majd a pultos lányok előtt így szólt:
– Nóricám, a „bezét” az utolsó szótagon kell hangsúlyozni. Írástudatlansággal nem lehet komolyan vállalkozni.
A lányok lesütötték a szemüket. Én mosolyogtam. Belül viszont valami megkeményedett.
Krisztián Bogdán azzal jött, hogy az anyja a „régi iskola” embere, csak jót akar, unalmas neki egyedül. Hogy próbáljam megérteni. Én öt éven át próbáltam alkalmazkodni. Ő közben folyamatosan arrébb tolta a határokat, míg végül nem maradt a lakásnak egyetlen szeglete sem, ahol valódi háziasszonynak érezhettem magam.
A lánya, Lilla Király péntek este futott be. Tizennyolc éves, elsőéves egyetemista. Lefogyva, sápadtan, a vizsgaidőszaktól karikás szemmel. Az ajtóban átöleltem, és a konyha felé indultunk. Nem jutottunk el odáig. Csengettek.
Mária Takács beviharzott a lakásba, kezében egy szatyor irodalomtankönyvvel.
– Lilla Király, meghallottam, hogy megjöttél! Gondolom, irodalomból is vizsgáztál. Én negyven évig tanítottam a tárgyat. Na, nézzük csak meg, mit tudsz.