A „kölcsönkért” születésnapi ajándéktól kezdve egészen a bélyegekre lenyúlt pénzig. Mindent. Bizonyítékokkal együtt.
Kinyomtattam a táblázatot, és beletettem egy vastag dossziéba. A lakás papírjai mellé, meg a válókeresethez csatolva. Ez volt a pajzsom. És a fegyverem is.
Krisztián Bogdán nyolckor érkezett. A kulcs már nem nyitotta az ajtót. Csengetett. Kinyitottam, és a kezébe nyomtam a bőröndjeit.
– Vidd el.
– Nóra Kozma, mi van veled?
– Beadom a válást. Menj el.
Nem hitte el. Megpróbált betolni az ajtót. Rácsaptam az orrára. Ezután hívogatni kezdett. Nem vettem fel. Később Mária Takács telefonált, visított a hálátlanságról. Egy percig némán hallgattam, aztán bontottam a vonalat. Mindkét számot letiltottam.
Tudtam, hogy másnap reggel lesz folytatás. Hogy Mária Takács meg fog jelenni a saját kulcsával. Pontosan így történt.
Hatkor már ott toporgott az ajtó előtt. Először a zárban babrált a kulccsal. Aztán rájött, hogy nem működik. Abban a pillanatban olyan ordítás tört ki belőle, hogy az egész lépcsőház zengett, a szomszédok felriadtak, a párkányon megriadt galambok verdesni kezdtek a szárnyukkal.
– Nóra Kozma! Mit képzelsz magadról?! Azonnal nyisd ki! Ez az én lakásom! Az én fiam lakik itt!
Az ajtó mögött álltam, és vártam. Tudtam, hogy ez még csak a kezdet. Húsz perc múlva megérkezett Krisztián Bogdán is. Dörömbölt, követelte, hogy engedjem be, rendőrséggel fenyegetőzött. Hallgattam. A szomszédok már kidugták a fejüket, figyeltek, sutyorogtak. Nagyszerű. Szükségem volt tanúkra.
Végül kiléptem. A dosszié a kezemben volt.
Mária Takács elhallgatott. Krisztián Bogdán előrelépett.
– Hagyd abba ezt a bohóckodást. Beszéljük meg normálisan.
– Beszéljük. – átnyújtottam neki a dossziét. – Itt a lakás adásvételi szerződése. Az én nevemre. Itt a válókereset. És ez itt…
Előhúztam a táblázatot. Negyven oldal.
– Ez mindaz, amit öt év alatt elvittetek tőlem. Minden egyes „kölcsönkért” forint. Minden eltűnt tárgy. Az összetört váza. A pénz a bélyegekre. Mindent felírtam. És az összes üzenetet elmentettem. Az összes ígéretet, hogy „holnap visszaadjuk”. Minden beszélgetést. Mindent.
Krisztián Bogdán átvette a lapokat. Elfehéredett. Mária Takács kirántotta a kezéből, végigfutotta a sorokat. Az arca eltorzult.
– Te… te figyeltél minket?! Számoltál mindent?!
– Csak megvédtem a sajátomat. Amit ti fösvénységnek neveztetek, az önbecsülés volt.
Megálltam egy pillanatra. Végignéztem a szomszédokon, akik az ajtókban álltak.
– Ha még egyszer megpróbálnak erőszakkal bejönni, hívom a körzeti rendőrt. Vannak tanúim. Vannak papírjaim. És most pedig menjenek el. Örökre.
Megfordultam, visszamentem a lakásba, becsuktam az ajtót. Nekidőltem háttal, és hallgattam, ahogy lefelé vánszorognak a lépcsőn. Lassan. Nehéz léptekkel. Aztán beállt a csend. Öt év óta először – valódi, teljes csend.
A válást gyorsan lepapírozták. Krisztián Bogdán nem állt ellen – a lakás nem az övé volt, nem volt mit veszítenie. Mária Takács sorra hívogatta az ismerősöket, panaszkodott, szörnyetegnek állított be. De az ismerősök nem voltak ostobák – látták, hogyan éltek rajtam élősködve.