Néhány másodpercig csak állt ott, mintha azon töprengene, egyáltalán szabad-e megszólalnia.
– Figyelj… én akkor… – Elemér Szabó idegesen végigsimított a haján. – Rengeteg mindent elrontottam. Valószínűleg mindent. Anyám… hát, tudod…
– Tudom – bólintott Lilla Magyar. – De ennek most már nincs jelentősége.
A férfi nyelt egyet.
– Boldog vagy most?
Lilla Magyar tekintete elidőzött a kocsisoron, aztán egy lányon, aki egy hatalmas műfenyőt cipelt, majd két kamaszon, akik hóval dobálták egymást a járdán. Csak utána válaszolt:
– Nyugodt vagyok. És hidd el, ez sokkal többet ér, mint az a bizonyos „boldogság”.
Elemér úgy nézett rá, mintha egyszerre három pofont kapott volna. Még mondani akart valamit, de az autóbusz hirtelen, szisszenve beállt a megállóba, feltárta az ajtóit. Lilla Magyar kilépett a peron felé.
– Szia, Elemér. Tényleg szia. Harag nélkül.
Az ajtók összecsuktak. A busz elindult. És Elemér Szabó lassan beleveszett a lámpák sárgás fényébe, mint egy alak a múltból, aki végre abbahagyta, hogy az ő életének főszereplője legyen.
*
December vége volt. A lakás végre valódi otthon érzetét keltette: az ablakpárkányra két apró cserép került, kerek levelű szobanövényekkel, a polcon pedig ott feküdt egy könyv, amelyet már hosszú ideje el akart olvasni. A konyhában halkan duruzsolt az új vízforraló. Lilla Magyar mezítláb járkált a laminált padlón, és élvezte, ahogy tompán, elégedetten reagál minden lépésére – nem nyikorog, nem panaszkodik, csak van.
Újév reggelén – még szürkés, álmos, kávéillatú volt a fény – megcsörrent a telefonja. A főnöke hívta.
– Lilla Magyar? Nem zavarom?
– Dehogy, épp most készültem „fát” díszíteni… ha ezt egyáltalán lehet fának nevezni – nézett a kis műfenyőágra, amelyet egy üvegpohárba szúrt be.
– Nagyszerű – nevetett a főnöknő. – Csak el akartam mondani: az utóbbi hónapokban elképesztő mennyiségű munkát visz a hátán. Szeretnénk felkérni egy új projektre. Ez már egy teljesen más szintű felelősség. És más szintű fizetés.
Lilla Magyar leült a kisszékre, két kézzel markolva a telefont.
– Elfogadom. Természetesen.
– Remek. Akkor januártól belevágunk.
Miután letették, még jó öt percig az ablak előtt maradt. A kis udvart figyelte, ahol a házmester kedvetlenül seperte a havat a hosszú kefével; az alatta lakó szomszédnő köntösben cigarettázott a balkonon, kezében gőzölgő kávéscsésze; az egyik szemközti ablakban pedig egy karácsonyfa világított színes égőkkel. És egyszer csak nem mosolyogni támadt kedve, hanem hangosan felnevetni. Úgy, igazán felszabadultan.
Kiment a konyhába, megnyitotta az Excelt. Hozzáírt egy új sort:
„Január – 200 000 Ft. Új projekt.”
Ekkor csengettek. Lilla Magyar összerezzent – még mindig szokatlan volt számára, hogy ebben a lakásban csak olyanok nyomják meg a csengőt, akiket ő maga enged be. Most Petra Hegyi állt az ajtóban, pomponos sapkában, hatalmas szatyor mandarinokkal.
– Boldog új évet, te túlélő! – kiáltotta már a küszöbről. – Meghoztam az életmentő C-vitaminkészletet és egy rakás pocsék poént!
– Tökéletes – nevetett fel Lilla Magyar. – A C-vitamin megy a teába, a béna viccek az asztalra.
A szűk konyhában kuporogtak, mandarint pucolgattak, zene szólt a háttérben, és ők mindent végigbeszéltek: munkát, lakókat, terveket, ötleteket. Lilla Magyar úgy érezte magát, mint aki nemcsak kisétált egy régi történetből, hanem gondosan becsukta a könyvet, és feltette a legtávolabbi polcra.
– Megváltoztál – jegyezte meg késő délután Petra. – Sokkal nyugodtabb vagy. És magabiztosabb.
– Inkább azt mondanám: végre önmagam vagyok – válaszolta halkan Lilla Magyar. – Csak én. Mások szabályai nélkül.
Petra felvonta a szemöldökét.
– Na, ez hivatalos: mostantól te vagy a menő, felnőtt nagylány.
– Azért ne ess túlzásba – kacagott fel Lilla Magyar. – Mindössze annyi történt, hogy vettem magamnak egy otthont, ahol senkinek sincs beleszólása az életembe.
Amikor Petra elment, Lilla Magyar kilépett a balkonra. A hideg levegő csípte az arcát, mégsem húzta be maga mögött az ajtót. Nézte az utcát: néhány magányos járókelőt, az ablakokból kiszűrődő fényt, a várost, amely csendesen élte a maga ünnepek utáni, kissé fáradt, de békés életét.
Mélyen beszívta a levegőt, lassan, megfontoltan – úgy, ahogy az ember teszi, amikor hirtelen rádöbben: nincsenek többé láthatatlan, mégis szorító láncok. Nincsenek előírások arról, hogyan „kellene” élnie. Nincsenek mások helyette meghozott döntései, a hátamögött elhangzó mondatok, a kéretlen telefonhívások. Csak ez a pici lakás van. Egy íróasztal, tele szétszórt papírokkal. A vízforraló, amely minden reggel hangosan felfütyül. És egy terv – az övé, tiszta, határozott.
A parányi erkélyen állt, és arra gondolt:
Nem vesztegettem el azt a hét évet. Az árából kiváltottam a szabadságomat.
Aztán becsukta az erkélyajtót, visszament a szobába, és elkezdte a mandarinokat az ablakpárkányra rendezgetni. Apró mozdulat. Jelentéktelen gesztus. Mégis: az ő döntése volt. Senki másé.
És ez volt a legfontosabb dolog, ami abban az évben történt vele.
Vége.