Egy hét alatt a lakás inkább hasonlított ideiglenes kunyhóra, mint normális otthonra: matrac heverészett a padlón, körülötte összecsukható székek, dobozok mindenütt. A felettük lakók úgy dübörögtek, mintha elefántcsorda vonulna keresztül a plafonon. A bal oldali szomszéd esténként szenvedélyesen bömböltette a sanzonokat, a jobb oldali pedig morogva vitatkozott a tévéjével.
Lilla Magyar viszont itt úgy aludt, mint akit lekapcsoltak – először hónapok óta.
Elemér Szabó egyszer hívta: találkozni szeretett volna, „csak beszélgetni”. Ő gondolkodás nélkül rányomott az elutasításra. Másodszor egy hosszú tirádát írt, hogy az anyja „halálosan meg van sértve”. Lilla Magyar végiggörgette, becsukta a beszélgetést, és nem válaszolt. Harmadszorra rövid üzenet jött:
„Megvettük azt a kétszobást. Anyával. Tetszik neki.”
Lilla Magyar ránézett a kijelzőre, felsóhajtott, majd letiltotta a számot. Nem dühből, nem bosszúból – egyszerűen nem akarta tovább maga után húzni a múlt elszakadt szálait.
A felújítás októberben indult. Hitel, munkások, fúrás, csiszolás, por, véget nem érő bevásárlólisták. Néha úgy tűnt, maga a ház is összeesküdött ellene: hol lepattogzott a vakolat, hol újabb repedés nyílt, hol előbukkant egy rozsdás cső, amit persze sürgősen cserélni kellett.
De amikor estére elcsendesedett minden, a mesterek elmentek, ő végigsétált a szobákon, és csak egy dolog járt a fejében:
Ez otthon lesz. Az én otthonom. Tényleg, végre az enyém.
Kiegyenlítették a falakat. Felszedték a régi parkettát. Lecserélték a teljes víz- és szerelvényt. A tapétát saját kezűleg ragasztotta fel – YouTube-videók alapján, először szánalmasan ferde csíkokkal, aztán egyre szebben, pontosabban. Átfestette az ablakkereteket. A párkányokról centiről centire törölte le az építési port, mintha valami kis magánszertartást végezne: lemosni a múlt maradékát.
Novemberre, amikor az utolsó munkás is eltűnt a lépcsőházból, ő az új tapéták, a friss laminált padló és egy apró fehér asztal közepén állt, és képtelen volt elhinni, hogy mindez ugyanabban a régi, nyomorult kis „csúsztatott zsalus” lakásban van.
– Lilla Magyar, ez teljesen másik lakás! – hüledezett Petra Hegyi, amikor befurakodott az ajtón egy rakás süteményes zacskóval. – Te varázsolsz, nem dolgozol.
– Csak csináltam, amit kellett – vont vállat Lilla Magyar. – És nem nyafogtam. Most az egyszer tényleg egyszer sem.
– Aha, persze – hunyorgott gyanakodva Petra Hegyi. – És este véletlenül se csörgettél rám azzal, hogy „segíts már, melyik csempeárnyalat jobb”. Ugyan már.
Nevettek, teáztak, kibeszélték a munkát, a felújítás nyűgjeit, a közelgő telet és az újévet, ami napról napra gyorsabban közeledett.
– Bánod? – kérdezte egyszer csak Petra Hegyi.
Lilla Magyar elhallgatott. Sokáig. Nem azért, mert ingadozott volna, hanem mert pontosan akarta megfogalmazni.
– Nem. Csak azt sajnálom, hogy ilyen sokáig tűrtem.
Elmosolyodott – és valami különös melegség futott szét benne. Olyan, amilyet egész évben egyszer sem érzett.
Igazi, megnyugtató meleg volt ez. Nem kellett figyelnie, mikor fordul a kulcs a zárban. Nem állt ott senki más árnyéka.
***
– Tudod, hogy ez már nem csak egy lakás… ez a te erőterületed – jelentette ki azon az estén Petra Hegyi, amikor lehuppantak az új, könyvkinyithatós kanapéra, ami olyan keskeny volt, hogy ha az ember óvatlanul fordult egy nagyobbat, simán legurult a padlóra.
– Erőterület? Most pont úgy beszélsz, mint egy önfejlesztő influencer – nevetett fel Lilla Magyar.
– Miért, nem az? Mindened indul elölről. Életed 2.0. Rendszerfrissítés – tárta szét a karját Petra Hegyi.
Lilla Magyar hallgatta – és fél év után először érezte úgy, hogy belül is rá tud bólintani. Igen, ez valóban valami újraindítás-féle volt. Nem varázsütésre, nem mesébe illően, de őszintén. A lakás kicsi, az ötödiken van lift nélkül, a bal oldali szomszéd esténként úgy bömbölteti a sorozatokat, hogy tűpontosan lehetne idézni a dialógusokat anélkül, hogy bekapcsolná a saját tévéjét. De Lilla Magyar mindezt nyugodt szívvel tűrte: ő döntött így. Saját akaratából.
A tél hirtelen zuhant rájuk: a december olyan volt, hogy az ember legszívesebben állandóan pokrócba csavarodott volna, bögrével melegítve a kezét, és bármelyik csevegésben szidta volna az időjárást. Az előléptetés miatt a munka is megszaporodott: jelentések, ügyféligények, új projektek. Előfordult, hogy este nyolc után indult csak haza az irodából, végigballagott a buszmegállóig az ünnepi fényfüzérek alatt, kirakatok mellett, ahol a próbababák már karácsonyi csillogásba öltözve mosolyogtak a semmibe. A város élt, dübörgött, rohant – és ő is rohant vele. Csakhogy most nem valami zsákutcába, hanem egy új irányba.
Egyik este a megálló előtt ismerős hang szólította meg:
– Lilla Magyar?
Megpördült – és ott állt előtte Elemér Szabó.
Más volt, mint ahogy az emlékeiben élt. A kabátja, a sálja, a járása ugyanaz, de a tekintete… mintha az elmúlt hónapban összesen három órát aludt volna.
– Szia – préselte ki magából, erőltetett mosolyt húzva az arcára. – Ezer éve nem láttalak.
– Ez szokott történni, amikor az emberek elválnak – felelte higgadtan Lilla Magyar.
Elemér Szabó összeráncolta a homlokát, de csöndben maradt. Pár másodpercig csak állt ott, mintha latolgatta volna, érdemes-e folytatnia.