Attila Balogh szipogott, a tekintete ide-oda cikázott.
– Boglárka… értsd már meg, Tímeának nagyon kellett. Van egy projektje… Visszaadja, kamatostul! Azt mondta, egy hét, és úgy élünk, mint marci hevesen!
Boglárka Fekete a piros csekket nézte, meg a férje remegő kezét.
– Te odaadtad a pénzt Tímeának? – kérdezte lassan. – Annak a húgodnak, aki életében egy napot se dolgozott? Miféle projektre, Attila? Trágyapiramisra?
– Ne ordíts! – visított fel Attila, próbálva határozottnak tűnni. – Ez… ezek… vagy mik, ő vágja! Azt mondta, tuti biznisz: beraksz húszezret, kiveszel százezret. Hát a családért gürizünk! Akartam venni neked egy csizmát!
– Csizmát… – Boglárka keserűen elmosolyodott. – Nem csizmát vettél nekem, Attila. Hurokra költöttél. Éhen döglünk, te barom! Látod azokat a csirkefarhátakat? Az a vacsoránk három napra.
Attila összekuporította a vállát, mintha ütésre számítana.
– Ne kezd már megint… Anyám hívott, hogy segítsek a húgomnak, élete nagy esélye, meg minden. Én férfi vagyok, segítenem kell.
– Te nem férfi vagy, Attila. Te egy két lábon járó pénztárca vagy anyucikádnak meg a drágalátos húgicádnak. Nekünk meg csak púp a hátunkon. Edd a levesed. Vízből jut neked elég, a húst a gyereknek hagyd.
Az este néma csendben telt.
Zsombor Hegedűs, a hét éves fiuk, gyorsan bekapott pár falatot, aztán besurrant a szobájába leckét írni. Érezte, hogy az anyja idegroham szélén áll, és igyekezett láthatatlan maradni.
Boglárka jéghideg vízben mosogatott (a meleg vizet már egy hete „karbantartás” címén elzárták), a keze majd leszakadt a fájdalomtól.
Letörölte a kezét a kötényébe, és elővette a telefonját.
Felhívta a sógornőjét.
Sokáig csengett, mire végre felvették.
– Halló? – Tímea Kovács hangja vidáman csengett, a háttérben dübörgött a zene. – Ki az?
– Boglárka vagyok. A te kis szponzorod felesége.
– Jaj, Boglárka! – Tímea felkacagott. – Mi az ábra? Gratulálni akarsz? Ittunk egyet Attilával az üzletre, pontosabban én ittam helyette is!
– Tímea, add vissza a pénzt. Nincs miből törlesztenünk a lakáshitelt, és ennivalónk sincs.
– Jaj, már megint nyafogsz! – a sógornő hangja nyafogósra váltott. – Nálad mindig minden rossz, ne légy már ilyen irigy béka, Boglárka! A pénz szereti a könnyedséget, én már be is fektettem. Várj csak, aranygalambom, mindjárt dúsgazdag leszel! Hamarosan „Mercedesben” fogsz feszíteni!
– Tímea, ha holnapig nincs meg a pénz, elmegyek hozzád, és kitépem a hajad.
– Pfuj, de paraszt módon beszélsz! – fújtatott Tímea. – Egy igazi falusi vagy, Boglárka. Ne hívogass, elfoglalt vagyok.
Bontotta a vonalat.
Boglárka a kanapéra vágta a telefont.
– Na, mit mondott?
– Azt, hogy egy balek vagy, Attila. A pénznek meg annyi.
– Ne már… Visszaadja ő, Tímea becsületes, csak nincs szerencséje.
– Neki nagyon is van szerencséje, Attila: van neki egy ekkora marhája, mint te. Nekünk nincs szerencsénk. Holnap meg hív a bank.
„Várj, aranygalambom, mindjárt „Mercedesben” fogsz ülni!” – kacagott a sógornő a telefonba. Ránéztem a férjemre, aki elcsórta tőlünk az utolsó filléreinket, és megértettem: ezt a bajt már nekem kell elintéznem.
A reggel nem kávéillattal kezdődött, hanem egy sms-sel a banktól: „Tisztelt Ügyfelünk! Emlékeztetjük esedékes törlesztőrészletére…”.
Boglárka ránézett a kártyája egyenlegére: 350 Ft.
Ennyiből jön ki a bérlet oda-vissza, meg egy vekni kenyér.
Átment a szomszédhoz, Ilona Kishez.
Ilona karján egy kövér, vörös kandúrral nyitott ajtót.
– Ilona néni, tudnál adni ötezret fizetésig? Nagyon nagy a baj.
Ilona leszorította az ajkát.
– Jaj, Boglárkám, lelkem, ugyan honnan? Mi is alig eszünk, nyugdíj csak tizedikén jön. A tegnap itt volt az unokám, mindent felfalt. Semmim sincs, kislányom. Menj el inkább a zálogházba, hátha be tudsz adni valami gyűrűt.
Boglárka a jegygyűrűjére pillantott. Vékony, megkopott karika. Legfeljebb ezret, másfelet adnának érte, az semmire se lenne elég.
– Köszönöm, Ilona néni.