A lámpa alatt állt, taxira várt, és egyetlen gondolat járt a fejében: ha most visszamegyek, vége mindennek. Megszűnök létezni, mint ember.
Megérkezett a taxi, beszállt, becsapta maga mögött az ajtót – és ez a csattanás lett a kapcsolatuk végpontja, amiről Elemér Szabó még nagyon sokáig nem volt hajlandó elhinni, hogy valóban megtörtént.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Petra Hegyi a saját lakása ajtajában állva, egyik kezében teásbögrét tartott, és úgy nézett Lilla Magyarra, mintha az épp egy bankrablás tervével toppant volna be.
– Annyira biztos, hogy ha most elkezdenék kételkedni, soha többé nem tudnék oda visszamenni – felelte Lilla Magyar, miközben lerúgta a sportcipőjét, és lehuppant a kanapéra, amely olyan panaszosan megnyikordult, mintha maga is sajnálná őt.
A következő két nap ködben telt: Elemér Szabó hívásai, üzenetek, olyan hangsúllyal, hogy „Mindent tönkretettél”, „Térj már észhez”, „Ez csak egy lakás”, „Ennyit átéltünk együtt”. Elolvasta mindet, és közben úgy érezte, mintha valami leszakadna benne – de nem omlik össze, inkább megszilárdul.
Az első reggelen, miután eljött hazulról, Petra Hegyinél ébredt a megégett pirítós szagára és a konyhából áthallatszó csörömpölésre.
– Lilla, bocsi, próbáltam reggelit csinálni neked, csak hát…
– Ne fáradj – mosolyodott el Lilla Magyar. – Nem vagyok még annyira padlón, hogy a konyhai kísérleteidet egyem.
– Hát kösz szépen – fújtatott Petra, de közben meleg, derűs mosoly futott át az arcán.
A válás folyamata kevésbé volt harsány, mint ahogy Lilla Magyar elképzelte, viszont sokkal jobban próbára tette az idegeit. A bíróságon Elemér Szabó igyekezett az áldozat szerepét hozni, kidomborítva, hogy „Lilla Magyar egy hóbort miatt hagyta el a családot”. Hangosan beszélt, néha összefüggéstelenül, néha sajnálkozó hangon nyüszítve. De amikor a pénzre került a sor, a hangja hirtelen kimért és jéghideg lett.
– Tisztelt Bíróság, kérem figyelembe venni, hogy a megtakarítások fele túlzás. A nagyobb részét én raktam félre…
Lilla Magyar mozdulatlanul ült, mintha csak egy időjárás-jelentést hallgatna. Az ügyvédje csak ennyit súgott halkan:
– Ne idegeskedjen, semmivel sem tudja alátámasztani, amit mond.
Elemér Szabó sok mindent rázúdított. Hogy Lilla „túl sokat követel”. Hogy „anya csak segíteni akart”. Hogy „Lilla nem tisztelte a családi értékeket”. De ebben a tárgyalóban, a bírónő szigorú pillantása alatt mindez üresen kongó frázisnak hatott.
A megtakarítások fele az övé. Pont.
Amikor a bíró kimondta az ítéletet, Elemér úgy rándult össze, mintha egy lavór jeges vízzel öntötték volna nyakon.
– Boldog vagy most? – sziszegte a folyosón.
– Igen – felelte Lilla Magyar őszintén. – Nagyon rég nem voltam ennyire.
A férfi hátrált egy lépést, mintha nem pofon csattant volna, hanem puszta szavak ütötték volna mellkason.
Augusztusra minden lezárult. A papírokat aláírták. A pecsétek a helyükre kerültek. Nem hangzott el egy „Gyere vissza, Lilla”, se egy „Beszéljük meg még egyszer”. Csak ennyi: egy rövid, kiüresedett „Na tessék. Most már egyedül vagy.”
Átvette a rá eső részt – egymillió-hétszázötvenezer forintot. A dossziényi iratot. Aztán kilépett a bíróság épületéből a fülledt, augusztusi levegőbe.
A szabadság forró aszfalt és por szagát árasztotta.
A lakáskeresés idegőrlő játéknak bizonyult: ingatlanosok, lehangoló lépcsőházak, berepedezett járólapok a bejáratnál, kamaszok kiabálása az ablak alatt. Mégis volt benne egy makacs érzés: valahol vár rá egy hely, ahol teljesen elölről építheti fel az életét.
Végül talált rá: egy régi, ötödik emeleti lakás egy régi paneltömbben. Pici. Fáradt. A tapétán csúf vízfoltok, a sarokban penész, a fürdőben olyan csaptelepek, amelyekről simán elhitte volna, hogy még Kádár idejében szerelték fel.
– Ez lesz az Öné? – kérdezte a közvetítő, mintha maga sem hinne benne.
– Igen – mondta halkan Lilla Magyar, bár belül összerándult. Nem ez volt az álma. Még csak egy tudatosan felépített terv sem. Inkább kényszermegoldás.
Aláírta az adásvételit, átadta a pénzt, megkapta a kulcsokat – régiek voltak, súlyosak, hidegek.
És vele együtt hirtelen megcsapta valami furcsán éles szabadságérzés.
Az első este a lakás üresen kongott. Lilla Magyar a kopott falak között állt, és a saját lélegzetét hallgatta. Nem zörgött senki más kulcsa a zárban, nem toppant be minden másnap Lilla Magyar anyósa azzal, hogy: „Lilla Magyar, rosszul hajtogatod a törölközőket…” Nem sóhajtozott mellette Elemér Szabó, nem zengett az örök „Ugye érted, hogy…”
Itt kopott volt minden. De ez az ő kopottsága volt.
Előkotorta a táskájából a telefonját, megnyitotta az Excelt, létrehozott egy új táblázatot, és beírta a címsort:
„Félrerakott pénz bútorokra”.
Az első sorba ez került: „Szeptember – 10 000 Ft”.
Hosszan nézte ezeket az összegeket – nevetségesen aprónak tűntek a korábbi közös megtakarításaikhoz képest –, és hirtelen úgy érezte, mintha belül valami átkattanna: van út, van terv, van cél, és mostantól egyedül rajta múlik minden.