– Most komolyan gondoltad, amit az előbb mondtál? – Lilla Magyar hangja úgy felszökött, hogy a Melinda Tölgyesi nevű ingatlanos összerezzent, mintha valaki rácsapta volna mellettük az ajtót. – A lakás egyharmada az anyád nevére? Azonnal? Szó nélkül?
Elemér Szabó ujjai között pörgette a lépcsőház kulcscsomóját, mintha ettől megmenekülhetne.
– Lilla Magyar, ne kezd már megint… – morogta, mintha csak az időjárásról csevegne. – Ez teljesen normális. Anyunak is jár a részesedés. Ő is család.
– Család? – Lilla Magyar úgy felhúzta a szemöldökét, hogy még Melinda Tölgyesi is ösztönösen hátrált egy lépéssel a fal felé. – Hét évig kuporgattunk. Hét. Év. Kérdezzem meg, hogy a te anyukád ezalatt hol volt? A kasszához hordta be a pénzét, vagy otthon imádkozott a mi pénzünkből vett gyertyafényben?
– Na, most akkor ez megint kezdődik… – sóhajtott Elemér Szabó, futó pillantást vetve a közvetítőre, mintha tőle remélne támogatást. – Anyu egyedül nevelt fel, egész életében…
– Szóval te most erkölcsi kárpótlásnak nézel ki neki egy szeletet a MI jövőbeli lakásunkból? – karba tette a kezét Lilla Magyar. – Elemér Szabó, hadd mondjam ki egyenesen: nem fogok egy fedél alatt élni az anyáddal. Nem abból a pénzből, amit MI teremtettünk elő.
A közvetítő felnevetni próbált, de olyan szerencsétlenül sikerült, hogy jobb lett volna, ha csendben marad. Lilla Magyar tisztán látta rajta: legszívesebben most azonnal a liftig kísérné őket, hívna nekik taxit, s még jó házasságot is kívánna, csak tűnjön el ez az egész cirkusz az életéből, és végre lezárhassa az üzletet. Lilla Magyarnak viszont ebben a pillanatban az egész világ közönyössé vált.
Elemér Szabó zsebre vágta a kezét, egyik lábáról a másikra helyezkedett.
– Anyu amúgy meg segítene. Főzne, takarítana…
– Persze – húzta el a száját Lilla Magyar. – Meg átkutatná a fazekaimat bűnjelek után. Elmagyarázná, miért mosom „rosszul” a tűzhelyet. És hogy „Elemér Szabó máshogy szereti”. Ezt a fajta segítséget érted ez alatt?
– Már megint túltolod – csapott a levegőbe ingerülten Elemér Szabó. – Anyu teljesen normális. És különben is, ne Melinda Tölgyesi előtt rendezzünk jelenetet. Nem vagyunk óvodások.
Lilla Magyar úgy nézett rá, hogy a férfi azonnal elhallgatott. Lilla lassan beszívta a levegőt, a közvetítő felé fordult, és higgadtan megszólalt:
– Köszönjük a körbevezetést. A lakás tényleg nagyon jó. De most elmegyünk.
Melinda olyan megkönnyebbülten bólintott, hogy Lilla már-már látta maga előtt: szívesen maga tárná ki nekik a lift ajtaját, még a telefonján is hajlandó lenne taxit rendelni, csak érjen véget ez a jelenet.
A folyosón, miközben a liftajtók lassan összecsukódtak, Elemér Szabó közelebb hajolt Lilla Magyarhoz:
– Lilla Magyar, miért fújod ezt ekkorára? Nem dőlt össze a világ. Anyu csak közel lenne hozzánk. Te panaszkodtál nemrég, hogy nem győzöl mindent a ház körül. Segítene.
– Elemér Szabó – támaszkodott a hideg liftfalnak Lilla Magyar, miközben egyre szorosabb szorítást érzett a mellkasában –, az, hogy „közel legyen”, egy dolog. De a lakás harmada… az egészen más. Az kulcsot jelent. Érted? K-U-L-C-S-O-K-A-T. Akkor ő akkor jön-megy oda, amikor eszébe jut. Senkitől sem kérdezi meg. Tényleg ezt szeretnéd?
– Önző vagy – vágta rá. – Anyu egyedül cipelt végig az életén, te meg még egy kis tiszteletet sem tudsz mutatni.
– Tiszteletet? – Lilla felnevetett, a kacagása úgy pattogott szét a szűk kabinban, mint üvegszilánkok. – Közös lakást akartunk venni. Közöset – az azt jelenti, hogy együtt döntünk. Te pedig már mindent lezsíroztál. Egyedül. Gratulálok.
Aznap este otthon annyira sűrű lett a levegő, hogy az ember szinte kanállal kenhette volna a falra. Elemér Szabó csattogva csapta be a szekrényajtót, és úgy kérdezett rá, hogy nem is nézett Lilla Magyar felé:
– Na, mi van? Lehűltél már?
– Igen – felelte halkan, de egyenesen, miközben mindkét keze remegett. – Elmegyek.
A férfi mozdulatlanná dermedt, mintha valaki egy gombnyomással lekapcsolta volna benne az áramot. A mosoly lefoszlott az arcáról, az álla lejjebb csúszott.
– Ez most valami vicc?
– Nem. Beadom a válást.
– M-I M-I A-T-T? – a hangja hisztérikus magaslatba csúszott.
– Amiatt, hogy teljesen természetesnek veszed: nélkülem hozol döntéseket kettőnkről. Amiatt, hogy szerinted én csak tartozék vagyok az anyádhoz. És amiatt, hogy számodra ebben semmi kivetnivaló nincs.
– Lilla Magyar, teljesen megőrültél. Mégis hova mennél? Nekünk nincs semmink!
– Vannak a megtakarításaink. A fele törvény szerint az enyém. Az pont elég lesz.
Közelebb lépett, mintha el akarná kapni a karját, aztán meggondolta magát, és hátrébb húzódott.
– Most komolyan fenyegetsz? Tényleg?
– Nem fenyegetlek. Egyszerűen csak nem akarok úgy élni, ahogy te elképzelted nekünk.
Csendben pakolt. A férfi a sarkában járt, motyogott, a fejét fogta, próbálta magyarázni, hogy Lilla félreértette az egészet. De Lilla Magyaron belül már jóval korábban átkattant valami – és az a kapcsoló nem fordult vissza többé.
Amikor kilépett a házból, a vállán húzódó, nehéz táskával, a májusi este hűvös levegője fogadta, a város éjszakai, ismerős illatával keveredve.