– Nem akarom – hazudta, miközben érezte, ahogy a remegés az ujjbegyeiből lassan végigkúszik a testén. Tarts ki, ismételgette magában. – Viselkedj normálisan. A gyerekekhez jöttél, akkor foglalkozz a gyerekekkel.
Úgy érezte, egy hajszál választja el attól, hogy megtörjön és engedjen, mert minden porcikája emlékezett arra a vonzásra – de tudta, ha most beadja a derekát, végleg elveszíti őt. A nőt, aki az igazi otthona lett. Némán az égre fohászkodott erőért.
– Pszt! Várj… mintha hallottam volna valamit.
– Csak képzelődsz… ugyan már, Barnabás!
– Nem, tényleg van ott valaki!
Kilépett a folyosóra, és felkapcsolta a villanyt. Zsoltot rajtakapták: kapkodva próbálta a lábára húzni a sportcipőjét. Mellette egy csurig megpakolt hátizsák hevert.
– És te mégis hová készülsz? – kérdezte az apja szigorúan.
– Hát… Ildikóhoz… úgy nagyjából.
– Éjjel van, fiam!
– Ő mondta, hogy mehetek. Megbeszéltük.
A nő kilépett a folyosóra, és döbbenten a fiára meredt. A fiú lesütötte a szemét, úgy érezte magát, mint egy áruló. A férfi felsóhajtott, levette a kabátját a fogasról, zsebre vágta a kulcsokat.
– Megőrültetek ti mind! – sikította.
– Sajnálom – vonta meg a vállát a férfi, aztán a fiával együtt kilépett, finoman behúzva maguk mögött az ajtót.
A nő visszament a konyhába, töltött magának bort, rágyújtott. Leoltotta a villanyt. A sötét ablakon át nézte, ahogy három alak – a volt férje, a fia és az a másik nő – elindulnak egy másik ház, egy másik élet felé. Furcsa, szúrós, mégis tompa szomorúság markolt a szívébe. Azt hitte, legalább a fia majd örül ennek az egésznek. Teljesen feleslegesen keverte bele magát ebbe az egész történetbe. Jobban tette volna, ha marad az eredeti tervnél, és elrepül a Maldív-szigetekre. Mindössze egy hete van szabadságon, aztán jönnek újra a forgatási napok – napi tizenöt órában, heti hat napon át. Ez volt az élete, és eddig alapvetően nem volt kifogása ellene.
Ildikó régi lakásában végre lecsendesedett minden. A lakók szétszéledtek a saját szobáikba. Barnabás már megszólalt volna, de a nő felemelte a kezét:
– Várj. Még mindig zúg a fejem az egésztől. Adj egy kis időt, hogy összeszedjem magam.
– Csak nem gondoltál rólam… valami rosszat?
– De igen.
– Hogy tehetted?
– Úgy, hogy te nem jöttél. Megígérted, aztán mégis ott maradtál.
– Látnom kellett őt. Csak látni, és tisztán érteni, mi van bennem. Most már értem.
– Csitt. Rendben. Megnézem a gyerekeket, aztán visszajövök.
Az ajtóban megállt, hátrafordult. A szemében fény futott végig, a csillogásban gúny és fájdalom keveredett.
– Na és? Az a nagy, mindent elsöprő érzés még mindig él benned iránta?
Barnabás elnevette magát. Halk, nyugodt nevetés volt. Aznap éjjel rájött valami rém egyszerű, mégis óriási jelentőségű dologra. A „nagy szerelem” nem feltétlenül a tűzijáték és az őrjöngő szenvedély. Néha inkább egy lámpafény az ablakban, amihez sietsz haza. Egy pár meleg kéz, amely pontosan tudja, hol fáj, és hogyan csillapítsa. A régi érzés, amiről azt hitte, szerelem, valójában csak árnyék volt. A múlt árnya, amely elhalványul és szertefoszlik, ahogy felragyog a valódi reggel első fénye. Árnyékból nem lehet házat építeni. Az árnyékot nem lehet átölelni. Nincs súlya, nincs valósága.
Ildikó benyitott a gyerekszobába. Boglárka már mélyen aludt, egyenletes, nyugodt lélegzettel. Ildikó gyengéden megpuszilta az arcát, feljebb húzta rajta a takarót. Aztán Zsolt ágya felé lépett, és megtorpant: a sötétben is tisztán kirajzolódott két kerekre nyílt szem, amelyek feszült figyelemmel néztek rá.
– Te még miért nem alszol? Rám hoztad a frászt.
Már igazította volna rajta a takarót, de a fiú elkapta a kezét. A suttogása egészen gyermeki volt, végtelenül őszinte:
– Ne haragudj. Azt hittem, ő az igazi… aztán kiderült, hogy mégsem. Az igazi te vagy.
– Aludj már, késő van.
Tétován fölé hajolt, hogy homlokon csókolja, és akkor hallotta:
– Meg fogom tanulni. Esküszöm.
– Mit? – kérdezte meglepetten.
– Hogy anyának szólítsalak.
Hajnal felé, amikor az első napsugarak betévedtek az ablakon, arany fényt öntve az alvó Ildikó arcára, Barnabás nézte őt, és arra gondolt, hogy a legnagyobb boldogság nem a hangos, látványos szenvedély, nem a vakító villanásokban lakik, hanem ebben a szelíd, mégis szíven ütő egyensúlyban. Egy meleg pulóverben, gondosan összahajtva a széken. A friss sütemény illatában, amely a konyha felől kúszik a szobába. A gyerekek nevetésében, akik végre megtalálták a saját, megingathatatlan hátországukat.
Óvatosan megigazította Ildikó vállán a takarót, mire a nő álmában, anélkül, hogy felébredt volna, elmosolyodott. Odakint pedig elindult egy új nap – tiszta, világos, és végtelenül jó szándékú, tele csendes örömmel és határtalan bizalommal az élet iránt, amely minden viharon át, valahogy mindig elvezet a nyugodt, fényben úszó kikötőig.