– És hogy képzeled ezt az egészet? Majd hárman szorongunk egy lakásban?
– Elférek a kanapén a nappaliban. Ne makacskodj már! Barnával hivatalosan soha nem váltunk el. Ide vagyok bejelentve. Ezt te is pontosan tudod.
Ildikó akaratlanul is a régi lakására gondolt, arra, amit valami rejtélyes okból sosem adott el, és még bérbe sem adta. A gondolat, hogy itt maradjon, egy fedél alatt ezzel az árnyékkal, bénító erővel nehezedett rá. Zsigereiben érzett, ősi félelem tört rá – nem is saját magáért, hanem Barnabásért. Rémületes volt belegondolni, hogy egyetlen rossz mozdulattal mindent elveszíthetnek, amit ilyen gondosan, apránként felépítettek. De nem volt joga kidobni ezt a nőt. Semmilyen törvény nem adott neki ehhez felhatalmazást.
– Gyerekek, én egy időre átköltözöm a saját lakásomba – mondta, amikor benézett a gyerekszobába. – Ti addig beszélgessetek… anyukátokkal.
– Mehetek veled? – pattant fel azonnal Boglárka.
– Persze, kicsim. De biztos vagy benne? Hiszen csak pár napig lesz itt.
– Hogyhogy csak pár napig? – kapta fel a fejét Zsolt, félbehagyva az új kütyü kibontását.
Boglárka felkapta a ruháját, összeszedegette a holmiját, és Ildikóval együtt kilépett az ajtón. Csak az utcán, a hideg levegőn tudott Ildikó végre nagyot lélegezni; ekkor tárcsázta a férje számát.
– Halló?
– Nálatok… itt van. A gyerekekkel akar lenni. Én átmentem a saját lakásomba, Bogi velem jött.
– Honnan került elő? – feszült csönd telepedett a vonalra.
– Szegedről. Azt mondja, egy hétre jött.
– Rendben. Munka után én is átmegyek hozzátok.
– Tényleg eljössz? – a hangjában akaratlanul is felcsillant a remény.
– Persze.
De nem jött. Ildikó az ablak mellett ült, és nézte, ahogy lassan kigyúlnak a szemközti ház ablakaiban az esti fények. Boglárka hátulról odalépett hozzá, és átölelte.
– Anya, ne sírj. Nem érdemlik meg.
– Nem sírok. Jól vagyok.
– Én nem akarok felnőni! Ez az egész szerelmesdi… érzelmek, meg minden… kész rémálom az egész! – fakadt ki a lány, szinte sikoltva a tehetetlenségtől.
Ildikó felnevetett, de a nevetésében ott csengett a visszafojtott sírás.
– Nem mindig így alakul, kincsem.
– És te most… elhagyod őt? Nem fogsz tudni megbocsátani?
– Nem tudom, lányom. Fogalmam sincs.
Ekkor végre utat törtek maguknak a könnyek. Ráhajtotta a fejét az asztalon összekulcsolt karjaira. Boglárka gyengéden simogatta a hátát, és minden rezdülésével érezte, ahogy fiatal, még formálódó szíve beleszakad a részvétbe ez iránt a nő iránt, aki lassan közelebb került hozzá, mint a saját vére.
Barnabás lakásában eközben fülledt, görcsös, valahogy beteges légkör ült meg mindent. A vendég ételt rendelt egy étteremből. Zsolt, miután belekóstolt a sushiba, nem igazán lelkesedett.
– Megkérdezhettél volna előre – dorgálta őt a nő. – Legközelebb rendelünk inkább pizzát.
– Te nem is tudsz főzni?
– Mikor tanultam volna meg, kisfiam? Az én életemben erre sosem jut idő – zavartan felnevetett, aztán ráemelte barna szemét. – Mit gondolsz, mivel tudnám Bogit meglágyítani? Nem nagyon hatnak rá az ajándékok.
Zsolt, aki egyébként kifejezetten kedvelte a japán konyhát, belekortyolt a borába, és vállat vont:
– Minek is? Csak az elv miatt? Úgyis elmész innen.
– Anya, én mehetek veled? – kapott hirtelen erőre a fiú.
– Hogyne, drágám! Csakhogy… az én életem elég sűrű. És hát, ahogy látod, konyhaművészetben nem nagyon jeleskedem.
– És mikor jössz megint?
– Amint kiszabadítok magamnak egy kis időt, azonnal!
– Tehát nagyjából tizenegy év múlva – morrant fel sötéten.
– Zsolt, menj be a szobádba. Apáddal szeretnénk beszélni. Holnap rendelünk neked a világ legfinomabb pizzájából. Na, menj.
A fiú a saját szobájában ült, és valami homályos, keserű érzést próbált megfogni magában. Úgy érezte, valahol nagyon félrelépett. Most aztán pizzát sem kívánt. Azt, a másikat akarta – azt a házi, ropogós szélű, baconös, fűszeres csodát, amit Ildikó sütött. Az olyan… valódi volt. Ez a nő pedig, a vér szerinti anyja, valahogy idegennek tűnt: csillogó felszín, mégsem passzol azzal az eszményi képpel, amit évekig őrzött róla magában. Felhívta a húgát.
– Mit csináltok?
– Semmit. A ruhámat fejeztük be. Készülünk lefeküdni. Te?
– Gyere már értem, légy szíves… – nyöszörögte.
– Holnap. Tanítás után.
– Nem ízlik itt semmi. Gyertek most azonnal értem.
– Nem kellett volna üvölteni, hogy „Megjött anya”. Most viseld a következményeket, ez egy tanulságos életlecke.
– Mi van? – hallatszott a háttérben Ildikó nyugodt hangja.
– Zsolt átjönne hozzánk.
– Jöjjön le a ház elé. Átsétálok érte. Két perc az egész.
– Szuper! – suttogta a fiú. – Ildikó egy csoda.
A konyhában a vendég könnyed mozdulattal a hajába túrt, és csábos hangon szólt:
– Ne mondd, hogy nem motoszkál benned egy kis nosztalgia. Ugyan már, Tamás! Olyan jó volt köztünk régen.