Miért nem képes még mindig kitörölni őt az emlékezetéből?
Ildikó épp lefektette a gyerekeket. A tízéves Boglárka, már félálomban, motyogva, a legfontosabb szóra téve a hangsúlyt, odasúgta:
– Szeretlek. Te vagy az anyukám.
Ildikó érezte, ahogy gombóc szorul a torkába.
– Én is szeretlek, kincsem – felelte halkan.
Tényleg beletörődött a sorsába. Úgy tekintett ezekre a gyerekekre, mintha a saját folytatásai lennének, a saját élete másik ága. A lánnyal gyengéd, mély barátság kötötte össze. A fiúval, Zsolttal, minden jóval bonyolultabb volt. Időnként kitört belőle a düh, ordított, hogy ő idegen, hogy az igazi anyja híresség, Ildikó pedig senki. Aztán amikor lecsillapodott és elszégyellte magát, beállított bűnbánó arccal.
– Ildi… nem haragszol? Nem úgy gondoltam.
Ő ilyenkor átölelte, és suttogva nyugtatta, hogy nincs semmi baj, nem neheztel rá. Érezte a fiú fájdalmát, dühét és zavarát. Tudta, hogy bármennyire igyekszik is, a fiú emlékszik az anyjára, és az ő lelkében Ildikó mindig is betolakodó marad, aki elfoglalta valaki más helyét.
Teltek az évek, a viharok lassan elcsitultak, az élet egy nyugodtabb mederbe terelődött. A férj, aki már az első közös napoktól kezdve megérezte az óriási különbséget – a ház tele lett melegséggel, otthonossággal, figyelemmel –, szinte boldognak mondhatta magát. Nagyra értékelte Ildikót, és igyekezett viszonozni a törődését. Csakhogy egy árnyék makacsul velük maradt: a múlté. Nem volt képes elfelejteni első szerelmét. Gyakran hánykolódott álmatlanul éjszakánként, és újra meg újra felbukkantak előtte régi képek, hangok, mosolyok. Könnyebb lett volna neki, ha tudja: annak az asszonynak nem jött be az élet, a sors valahogy megbüntette a kegyetlenségéért. De nem: ő valahol elérhetetlen magasságokban lebegett, távoli csillaggá lett, akire senki sem érhet fel. Mikor ér végre véget ez a gyötrő, soha le nem záruló futás?
Boglárka időközben betöltötte a tizenhatot. A házban érettségi-láz tombolt, mindenki e körül forgott. A lány annyira izgult, hogy lefogyott, és az ünneplőruha, amit jó előre megvettek, most lógott rajta.
– Anya, most mit csináljak? – kérdezte kétségbeesetten, miközben a derekánál mutatta az idétlenül bő redőt.
Zsolt közben a kanapén terpeszkedett a telefonjával. A „anya” megszólítás hallatán, ahogy mindig, most is fintorba húzódott az arca. Már régen hozzászokott Ildikó jelenlétéhez, tisztelte is, de következetesen csak a keresztnevén szólította.
– Vedd le, átalakítom – nyugtatta meg Ildikó. – Zsolt, segítesz lehozni a varrógépet?
– Aha, mindjárt… csak befejezem ezt a kört. Két perc.
A lány bement a szobájába átöltözni, Ildikó a fürdő felé indult, amikor élesen, szinte követelőzőn megszólalt a csengő. Zsolt, valamit morgolódva az orra alatt, elvánszorgott ajtót nyitni.
Az ajtóban Ő állt. Rásütött a nap, körülötte fényes, rikító, csillogó papírtáskák lógtak drága butikok feliratával.
– Hűha, mekkorára nőttél! – kiáltott fel hízelgő lelkesedéssel. – És a húgod merre van? Hoztam ajándékokat.
– Anya… – csúszott ki önkéntelenül a fiú száján, aztán egyszerre elszakadt benne valami, és torkaszakadtából ordítani kezdett: – Anya! Anya hazajött! Bogi, gyere már ki!
Boglárka előlépett a szobából köntösben, kezében a ruhával. Ildikó a nappali ajtajában torpant meg, elsápadva, mintha a vér is kifutott volna az arcából, a keze ösztönösen a szívéhez kapott. A lány, megérezve nevelőanyja rémületét, kilépett a folyosóra.
– Miért üvöltesz? – kérdezte jéghidegen a bátyjától. – Az én anyukám itt van. Titeket ki hívott?
– Nahát, de barátságtalan valaki! – kacagott fel a látogató. – Pedig én aztán milyen rendesen készültem, mindent a fővárosból cipeltem ide.
– Nem kellett volna fáradnod.
– Mégis miféle anyuka tűnt itt fel nálad? Hadd nézzek a szemébe.
A nő ledobta a táskákat az előszobában, futó mozdulattal végigsimított a fia haján, aztán beljebb lépett. Amikor megpillantotta Ildikót, gúnyos mosoly futott át az arcán.
– Te? Na, ezen meg sem kéne lepődnöm – csóválta a fejét. – Gyerekkorod óta az árnyékában lógtál. Na, beszélgessünk?
– Gyerekek, menjetek be a szobátokba – préselte ki magából Ildikó. – Nekünk most van mit megbeszélnünk.
– Zsoltikám, vidd csak be a csomagokat, hoztam nektek csúcskategóriás telefonokat. Meg egy ruhát Boglárkának a ballagásra. Kilencedikes vagy, ugye?
A lány szó nélkül sarkon fordult, és eltűnt a szobájában. Zsolt felszedte a táskákat, és kelletlenül utánaoldalgott.
– Mi bajod van? Legalább a látszat kedvéért örülhetnél. Anyu próbált kedves lenni…
– Ő nem az anyám! – vágta rá élesen Boglárka. – Te hogy lehetsz ennyire eszetlen? Elhagyott minket! Hároméves voltál, semmire sem emlékszel!
Ildikó és a váratlan vendég a konyhába vonultak. A nő nem kertelt, azonnal rátért a lényegre:
– Nem maradok sokáig. Nyugi. Szegeden kívül van saját életem, minden sínre került. De szeretnék itt tölteni egy hetet. A gyerekekkel. Ugye ez nem okoz gondot?