A magány úgy nehezedett rá, mint egy ólomsúlyú teher, amely összeroppantja a mellkast, s mire odébb gurult, csak csengő ürességet hagyott maga után, meg két apró, védtelen szívet, amelyek ugyanabban a zaklatott ritmusban verték magukat, mint az övé. Mintha maga az élet veszítette volna el minden árnyalatát, kifakult színei helyén csak egy fekete-fehér negatív maradt, ahol egyik reggel pontos másolata volt a másiknak. Ő pedig szerette őt, a maga Kata Szalait, eszét vesztve, minden óvatosság nélkül, a józan észt rég sutba dobva. Ez a szerelem még a gondtalan gyerekkor távoli napjaiban született meg, ugyanazon udvaron, ugyanazon csikorgó hinták alatt. Amíg ő titokban figyelte a szalmaszőke kislányt, egy másik lány, a sötét, komoly szemű, már akkor is őt nézte.
A szomszédlány, aki mindig harsány és jókedvű volt, mindenki meglepetésére viszonozta csendes, hűséges érzelmeit. Csak később, felnőtt fejjel vallotta be magának, hogy a döntés nem a szívéből fakadt, hanem hideg, praktikus számításból, amelynek hangját az anyja suttogta a fülébe.
– Nézz körül, kislányom! Mit tudnak neked adni ezek a könnyelmű fickók a nagyhangú dalaikkal meg az üres álmaikkal? Ez a fiú más. Tanul, rendes szakma lesz a kezében. Úgy néz rád, mintha te lennél az egyetlen nap az égen. Mellette olyan leszel, mint a kőfal mögött: mindig melegben, biztonságban.
A lány hagyta, hogy az ész szava felülírja a szívét; rettegett attól, hogy az anyja sorsát ismétli majd: örökké fáradtan, örökké kétkezi munkában görnyedve, hogy apátlanul is felnevelje a gyerekét. Azt mondta: „igen”, és ő, megdöbbenve a rá szakadó boldogságtól, meg sem próbált gyanakodni. Fogalma sem volt róla, hogy az esküvő után a felesége titokban néha találkozgatni kezd azzal a gitáros fiúval, akinek a mosolya valaha úgy megvadította a szívverését.
– Ne legyél már teljesen hülye! – sziszegte az anyja. – Ha megtudja, kirúg benneteket. Aztán ott maradsz üres kézzel, senkinek sem kellesz majd.
A fiatal feleség csak legyintett, úgy gondolta, joga van néhány apró titokhoz. Aztán megszületett a lányuk, majd nem sokkal később a fiuk is.
– Hála a jó Istennek – vetett keresztet a nagymama, miközben a csecsemőket mustrálta –, legalább nem rád ütöttek, inkább az apádat látom bennük. Már attól féltem, valami ilyen kis „meglepetéssel” állsz elő nekem.
A férj szinte éjjel-nappal dolgozott, és amikor végre hazavergődött, azonnal beállt a házimunkába. A barátai közül senki sem tudta, hogy ő maga vasalja a pelenkákat, ő főzi meg az esti vacsorát – aztán a régi cimborák lassan el is tűntek az életéből, szétfoszlottak a végtelenül zsúfolt mindennapok forgatagában. A szülei az esküvője után egy csendes faluba költöztek; ez sem zavarta különösebben, kész volt mindent a vállán cipelni, csak hogy a napja ott ragyogjon a közelében.
Aztán egy napon a nap kihunyt. Kata Szalai elment. Itthagyta őt, meg a két apróságot.
– Egyedül jobban boldogulsz majd – hangzottak az utolsó szavai. – Miféle anya vagyok én? Mi meg Tamás Farkassal… mi elköltözünk. A fővárosba. Fellépési lehetőséget kapott, először csak egy étteremben, aztán… ki tudja. Bocsáss meg.
– Mit kéne megbocsátanom? – rekedten, idegenül szólt a hangja. – Rám ne is gondolj. De a gyerekek… ők szeretnek téged.
– Ugyan már! Kicsik még, semmit sem értenek. Hamar elfelejtenek.
Ekkor költözött be az életébe Ildikó Varga. Ugyanaz a sötét szemű lány a gyerekkorból. Segíteni jött, megtartani őt, és a saját törékeny vállára venni a teher egy részét, amely alatt ő már roskadozott. Aztán, mintha magától alakult volna így, egyszer csak ott maradt. Örökre. Saját gyerekről álmodott, de az orvosok csak tanácstalanul széttárták a kezüket – az egészségi állapota miatt a természetes anyaság szóba sem jöhetett.
– Ne sírj – simogatta a haját, miközben valami kimondatlan bűntudat szúrta a mellkasát.
– Nem is sírok – mosolygott rá, és a pillantása szinte világított. – Ennek a két csibésznek pont elég vagyok. Úgy szeretem őket, mintha tőlem születtek volna.
Közben a fővárosban a volt feleség és a zenész ott folytatták az életet, mintha síneken gurultak volna: minden a helyére kattant. A férfit bevették egy igazi zenekarba, ő pedig, unalmában, elkezdett castingokra járni. Egy véletlen reklámszerep, majd egy sorozatbeli karakter – egy megpróbáltatásoktól megtört nő alakja, akit meglepően hitelesen, szívet facsaró erővel formált meg. Kiderült, hogy van benne valami, amit tehetségnek hívnak.
Ő a távirányítóra csapott, a képernyő pedig elsötétült.
– Nem gondoltam volna… – suttogta, összeszorítva az ujjait, hogy ne remegjenek.