A fájdalom nem múlt el, de mintha eltompult volna.
A válás napján János Horváth az új menyasszonyával érkezett. Hosszú lábú, darázsderekú szépség volt, magazinba illő arccal. Hanna Szabó valamiért mellette különösen feszélyezve érezte magát.
– Fogyjál le, aztán még egyszer férjhez is mehetsz! – kuncogott a lány.
– Ugyan, hová menne ő még egyszer férjhez harmincöt évesen? – vigyorgott János Horváth.
Hanna úgy tett, mintha nem hallaná őket. Mostantól az élete nem ennek a férfinak a véleménye körül forgott. Akár a munkahelyét is lecserélheti, hiszen egyedül jóval kevesebb pénzből is kijön. És ugyan mire ment azzal, hogy a férje vállalkozása évről évre nőtt, ha minden fillért a saját zsebébe söpört, a családjukhoz pedig semmi köze nem volt?
Mint egy ódon könyvtár polcairól előhulló, poros kötetek, úgy bukkantak fel újra és újra Hanna fejében a házasságuk undorító epizódjai, amelyeket akkoriban inkább igyekezett nem észrevenni.
Két év telt el a válás óta. Ha azon az átkozott napon úgy tűnt, hogy ezzel végleg összeomlott az élete, mostanra Hanna tisztán látta: a sors szándékosan taszította bele ebbe a próbatételbe. És mindezt egy jutalomért cserébe tette.
Ahogy kilépett a bevásárlóközpontból, aranyszínű levelek ropogtak a talpa alatt. Lassan a vadonatúj autójához sétált. A sötétmeggyszínű terepjáró, amelyről szinte egész életében álmodott, most ott állt előtte, kézzelfogható valóságként.
– Nahát, Hanna Szabó! Te vagy az?!
Az ismerős hang szétfeszítette a parkoló egyhangú moraját. Hanna reflexből hátrafordult, és legnagyobb döbbenetére azt az embert pillantotta meg, aki egykor rongyként bánt vele. Kihasználta a család utáni olthatatlan vágyát, kényelmesen elhelyezkedett mellette, élvezte, hogy mindent kiszolgál, aztán amint adódott egy szerinte tetszetősebb, „értékesebb” nő, gondolkodás nélkül lelépett hozzá.
– Először meg se ismertelek, teljesen megváltoztál. Vagy húsz kilót leadtál? Meg mintha fiatalabb is lennél!
Hanna nem igazán értette, mi mozgatja most János Horváth-ot. A férfi mohón méricskélte tetőtől talpig.
– Mi van veled, miért vagy ilyen…?
– Milyen „ilyen”?
– Csinos! Az a kocsi is… a tiéd?
– Igen, az enyém. A férjemtől kaptam.
János Horváth szája szó szerint tátva maradt. A pillantása nemcsak éhes lett, hanem nyíltan irigy is.
– Hogy a csudába mentél te férjhez?
– János, menj szépen tovább, semmi közöd hozzá! – vágta el a beszélgetést Hanna, miközben már nyitotta is az új autó ajtaját.