János Horváth csak jó négy óra múlva állított haza. Kint már teljesen besötétedett, a kapu előtt csak néhány magányos lámpa szórta szét sápadt, sárgás foltjait az aszfalton.
Az arcára volt írva, hogy már mindent tud arról, ki állt korábban az ajtóban, és milyen „menyasszonyként” mutatkozott be.
– Mondd, minek volt ez az egész? Minek a gyerekekről szőtt tervek, a közös jövőről szóló álmok? Mondd meg, János… minek?
Hanna Szabó inkább csak a levegőnek tette fel ezt a kérdést, jól tudta, amit a férfi most mondani fog, már semmit nem fordíthat vissza. Megint bevillant az a szinte gyereklány arc, az idegen nőé, és a szavai élesen, fájdalmasan hasítottak Hanna emlékezetébe:
„Ugyan már, ne dramatizáld. Ma már más világ van. Egyszerűen kiábrándult belőled, és kész. Egyébként is, az egész házasságotok egy nagy tévedés volt.”
– Tévedés? – csapott le Hanna a szóra. – És ezt mióta tudod ilyen biztosan? Amikor elvettél, akkor mire kellettem? Dísznek?
– Akkor meg te voltál a tökéletes feleség – vonta meg a vállát János. – Otthon rend, dolgozol, főzni remekül tudsz, soha egy kifogás, soha egy hiszti. Kényelmes veled az élet, rendes vagy, figyelmes, jószívű… De ő… ő olyan gyönyörű! Mint egy királynő! Ilyen nő az életemben még nem volt!
Nem hazudott. Lesütötte a szemét, úgy állt ott, mint egy rajtakapott kamasz, aki mégis alig észrevehetően mosolyog a bajusza alatt.
– Hiszen láttad is őt – tette hozzá halkan.
Hanna nem bírt megszólalni. Nem maradt több kérdése. A mellkasában valami undorító, tüskés állat fészkelte be magát. Ide-oda mozgott benne, és minden moccantásával még jobban összeroppantotta a sebesre szaggatott szívét.
Évekig kényelmesen élt mellette, jó sora volt, és most, hogy megunta, egyszerűen leemelt magának egy szépségkirálynőt a polcról… Mintha Hanna csúnya lett volna. Igen, megváltozott az évek alatt, de János is – ő sem ugyanaz az ember volt már, akit valaha elvett.
A férfi még néhány eféle magyarázkodást próbált kipréselni magából, de minden mondata üresen, hamisan csengett, valahogy hiteltelenül lógott a levegőben. Végül elhallgatott, és szótlanul nekilátott összepakolni. Egyik táskát a másik után tömte tele. Pár óra múlva a lakásban olyan csend lett, mintha kihalt volna. Ebbe a némaságba hasított bele hirtelen a telefon csörgése. Hanna kelletlenül nyúlt a kagylóért.
– Hanna Szabó, merre van János? Fel akarnám köszönteni – szólalt meg a vonal túlsó végén Hajnalka Fülöp hangja.
– János elment a szeretőjéhez, Hajni néni – mondta Hanna egy szusszanással. – Ma máshol ünnepel.
Nem várt választ, azonnal letette a kagylót. Aztán visszadőlt a kanapéra, fejét a puha párnába nyomta és behunyta a szemét. Csak feküdt mozdulatlanul, a lakás csöndjében számolva a saját szívdobbanásait…
A rákövetkező hét mintha ködben telt volna. A napok összefolytak, Hanna úgy mozgott, mint aki álomból sem tud felébredni. Lassan-lassan azonban kezdett derengeni benne, mi is történt valójában. A fájdalom nem múlt el, de mintha tompább lett volna, már nem mart annyira, csak állandó, nehéz súlyként telepedett a mellkasára.