– Szívből gratulálok, drága Hanna Szabó! Ötödik házassági évfordulótok van, ugye, a „falusi” lakodalom! Valahogy nem érem el János Horváth-ot telefonon… Biztos nagyon elfoglalt?
Hanna Szabó udvariasságból megköszönte az anyósa jókívánságait. Közben iszonyúan kényelmetlen volt ott ácsorogni a súlyos szatyrokkal, a vállával szorítva a füléhez a mobilt. A férjét, János Horváth-ot valóban nem lehetett elérni. Vagy dolgozik, vagy megint elcsavargott a barátaival mulatozni…
Mostanában nagyon rászokott erre a nagy „pihenésre”. Mintha Hannának nem lenne szüksége egy percre sem kikapcsolódásra.
A nő zsebre vágta a telefont, és elindult hazafelé. Nézd csak, mennyi mindent vett, igazi kis ünnepet akart csinálni a férjének. Csak legalább ő maga tenné meg azt a szívességet, hogy időben hazakeveredik, és nem holtrészegen kerül elő.
Két kézzel szorította a szatyrok fülét, amelyek kegyetlenül belevágtak a tenyerébe, aztán nekiveselkedett a lépcsőnek. Elvileg volt lift a házban, gyakorlatilag viszont ki tudja, mióta nem működött. A közös képviselet remekül értett ahhoz, hogy ígéretekkel etesse a lakókat, de a javításig sosem jutottak el.
– Elnézést, félre tudna állni egy pillanatra? – szólalt meg halkan Hanna Szabó.
Megpróbálta kikerülni a fiatal nőt, aki tétován álldogált a lépcsőfordulóban. A lány összefonta maga előtt a karját, aztán egy nagy lépést tett balra, és száraz hangon odavetett egy „bocsánatot”.
– Ön az ötvenhatósban lakik?
– Igen, miért? – kérdezte közömbösen Hanna Szabó, miközben csak arra tudott gondolni, milyen jó lesz végre kinyújtani a lábait a kanapén a hosszú, fárasztó nap után.
– Én a férje menyasszonya vagyok.
A mondat elsőre értelmetlen tréfának tűnt Hanna Szabó számára. Miféle menyasszony? Hogyan lehetne menyasszonya egy nős férfinak?
– Nem akar magával beszélni, mindig halogatja. Nekem pedig azt mondja, hogy elvesz feleségül. Nézze, gyűrűt is kaptam tőle, megkérte a kezem.
A további szavak már nem jutottak el igazán Hanna Szabó tudatáig. Némán elment a lány mellett, belépett a lakásba, és szinte menekülve csukta be maga mögött az ajtót, mintha ezzel egy falat húzhatna közéjük. Erőtlenül a falnak dőlt, lassan lecsúszott a padlóra, a tenyerébe temette az arcát, és sírni kezdett.
Nem volt benne semmi energia ahhoz, hogy magyarázatot kérjen, de még a legkisebb késztetést sem érezte, hogy János Horváth-tal egyáltalán szót váltson.
Szép kis meglepetést talált ki neki a házassági évfordulójukra.
Vacsorát végül nem főzött. A torta ott pihent a hűtőben, a salátákhoz vett alapanyagok szépen szétpakolva a polcokon. A korábban még ünnepinek ígérkező hangulatnak nyoma sem maradt; a frissen hallott szavak mindent tönkretettek.