Másnap reggel szótlanul ültek az autóban, miközben Zoltán Jakab irodája felé tartottak. Gyula Kertész időről időre feleségére sandított, de Fanni László az ablakon át bámulta az utcát, mintha egy idegen ember ülne mellette.
Jakab tárgyalójában sűrű, nyomasztó csend telepedett a levegőre. A közjegyző gondosan egymás mellé tette az asztalra a két dossziét: az iratokat, amelyeket előző nap hozott Gyula Kertész, és az ajándékozási szerződést.
– Nos – szólalt meg végül Zoltán Jakab –, a szituáció kifejezetten ismerős. Gyula Kertész úr, tegnap azt állította, hogy a lakás a hagyaték része, és a házastársak között osztandó fel.
– Nem tudtam az ajándékozásról – morogta Gyula.
– Nem tudtad? – Fanni a férje felé fordult. – Akkor miért kezdtél tegnap telefonon olyasmit mondani, hogy „ha lenne ajándékozás, akkor én…”? Ez azt jelenti, pontosan tudtad, hogy akár létezhet is ilyen papír!
Gyula arca elvörösödött.
– Csak sejtettem… Anyád az utóbbi időben gyakran emlegette, hogy mindent rád akar íratni…
– És te úgy gondoltad, ideje elébevágni a dolgoknak? – Fanni hangja egyre keményebbre váltott. – Gyorsan mindent a saját nevedre szedni, amíg én a gyászban azt sem tudom, hol vagyok?
– Fanni, próbáld megérteni…
– Mit is kéne értenem? – felállt az asztaltól. – Hogy a férjem harminchét éven át azt a pillanatot leste, amikor végre sikerülhet átejtenie?
A közjegyző tapintatosan köhintett.
– Engedjenek meg egy javaslatot. Vigyük végig az ügyletet a jogszabályoknak megfelelően. A lakás Fanni László asszony tulajdonában marad, mint az ajándék jogosultjáé. A hagyaték többi része – a nyaraló és a megtakarítások – fele-fele arányban oszlik meg.
– Részemről rendben – mondta határozottan Fanni.
– Nekem meg úgy sincs sok választásom – húzta el a száját Gyula.
Aláírták az iratokat, aztán kiléptek az utcára. Az eső elállt, a felhők közül előbújt a nap.
– Fanni… – állt meg Gyula az épület bejárata előtt. – Kérlek, bocsáss meg.
A nő hosszan, elrévedve nézte a férfit, akivel együtt leélte az élete felét. Őszülő, fáradt, bizonytalan alak állt előtte. Nem gonosz, inkább csak gyenge.
– Tudod, Gyula – szólalt meg csendesen –, nem haragszom rád. Inkább csak most esett le, hogy képes vagyok megvédeni magamat.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, hogy ezentúl nem írok alá semmit, amit nem értek. És nem fogok hallgatni, ha érzem, hogy valami nincs rendben.
Gyula bólintott. A hangjában nem fenyegetés csengett, hanem nyugodt, megingathatatlan elszántság.
– Menjünk haza? – kérdezte tétován.
– Menjünk. Csakhogy most már két otthonunk van – Fanni először mosolygott napok óta. – Anyu lakása és a közös lakásunk. És tudod mit? Anyu lakásában én fogok dönteni mindenről.
Egymás mellett indultak el az utcán, mégis érezhető volt, hogy valami végérvényesen átalakult közöttük. Fanni többé nem a férje árnyékaként létezett – visszanyerte a saját hangját, saját akaratát. Gyula pedig rádöbbent: amikor megpróbálta becsapni a feleségét, nem egy ingatlant veszített el, hanem valami sokkal értékesebbet – a nő feltétlen bizalmát.
És különös módon ettől mindkettőjüknek könnyebb lett a lelke, mintha mélyet, szabadabban tudnának lélegezni.