Zoltán Jakab nagyjából ötvenesnek tűnő férfi volt, szemüvege mögül figyelmes, éles tekintet vizsgálta az embert. Mindenféle formaság nélkül fogadta Fanni Lászlót.
– Foglaljon helyet, kérem. Úgy veszem ki, hogy megtalálta azt a bizonyos iratot?
Fanni remegő kézzel nyújtotta át az ajándékozási szerződést.
– Itt van. Csakhogy nem értem… a férjem miért állította, hogy a lakás a hagyaték része?
Zoltán Jakab lassan, alaposan végigolvasta a papírt, összevetette a pecséteket, aláírásokat.
– Az okirat hiteles – állapította meg végül. – Be van jegyezve a földhivatalban. Ez azt jelenti, hogy az ingatlan már öt éve az ön nevén van. A férje vagy nem tudott róla…
– Vagy pontosan tudta, csak úgy döntött, hogy elhallgatja – fejezte be helyette Fanni.
– Attól tartok, erről lehet szó. Ma gyakorlatilag olyan vagyont próbált a saját nevére íratni, amihez semmi köze. Jogilag ez kimeríti a csalás kísérletét.
A „csalás” szó úgy csattant, mint egy pofon. Fanni maga elé képzelte, ahogy Gyula Kertész előző este a konyhaasztalnál ülve, nyugodt hangon győzködi, hogy írja alá a papírokat, közben a szemébe néz – és hazudik. Hazudik annak a feleségnek, aki harminchét éven át feltétel nélkül bízott benne.
– Most mit tegyek? – kérdezte halkan.
– Egyelőre nem történt helyrehozhatatlan kár. A mai iratokat még nem jegyezték be. De maguk között ezt nagyon komolyan meg kell beszélniük.
Amikor Fanni hazafelé indult, már nem ugyanaz az ember volt, mint aki reggel elment otthonról. A táskájában lapuló ajándékozási szerződés most nem vagyont, hanem árulást bizonyított. Nem pénzbelit, hanem lelkit. Gyula Kertész a legnehezebb időszakban árulta el a bizalmát.
A férfi a folyosón várta, az ablakot kitárta, idegesen szívta a cigarettát.
– Na, mi lett? – csapott le rá, ahogy átlépte a küszöböt.
– Szerinted mi lett? – Fanni életében először nem vetette le a kabátját, amikor belépett a lakásba. – Tudtál az ajándékozásról.
Nem kérdezett, kijelentett.
– Fanni, én csak jót akartam…
– Jót? – felemelte a hangját. – A feleségedet átverni, az nálad a „jó”?
– Nem érted! – Gyula Kertész elnyomta a csikket. – Ez a belvárosi lakás egy vagyon, milliókat ér! Ha velünk bármi történik, simán elperelhetik tőlünk idegenek. Ha viszont az én nevemen van…
– Ha a te neveden van, akkor bármikor eladhatod a hátam mögött! – vágott a szavába Fanni. – Szóval erről szólt az egész!
– Mi ütött beléd? – értetlenül nézett rá. – Mindig olyan értelmes voltál, mindig megértettél…
– Mit? – csattant fel. – Hogy engem nyugodtan meg lehet vezetni? Hogy annyira ostobának tartasz, hogy a saját örökségemet se ismerem fel?
– Nem így gondoltam…
– Akkor mégis hogyan gondoltad? – Fanni hangja annyira feszült volt, hogy szinte csengett. – Amikor rábeszéltél, hogy mondjak le a saját tulajdonomról?
Gyula Kertész hallgatott. Tisztában volt vele, hogy erre nincs mentség. Fanni elővette a táskájából az ajándékozási szerződést, és letette ugyanarra a konyhaasztalra, ahol előző este azokat a bizonyos papírokat aláírta.
– Holnap elmegyünk együtt Zoltán Jakabhoz. És ott majd szépen elmondod, miért akartad a nevemről a sajátodra íratni a lakásomat.
– Fanni, ne csináld már, hiszen minden a miénk, közös!
– Nem – felelte halkan, de hajthatatlanul. – Mostantól nem minden közös. Abban a pillanatban választottál, amikor úgy döntöttél, hogy becsapsz.