«Tudtál az ajándékozásról» — szemrehányóan mondta Fanni, az asztalra csapva az ajándékozási szerződést

Álnok hazugság, mégis felszabadító az ébredés.
Történetek

De már késő volt.

Másnap Gyula Kertész elégedett arccal indult el Zoltán Jakabhoz. Fanni László egyedül maradt a lakásban, amely most ijesztően csöndesnek tűnt anyja hangja és a parketten visszhangzó, könnyű léptei nélkül.

Céltalanul járkált szobáról szobára, közben meg-megérintette a tárgyakat, amelyekhez annyi emlék tapadt. Az anyja hálószobájában minden úgy állt, ahogy volt – még a szemüveg is ugyanúgy feküdt az éjjeliszekrényen.

– Mit tettem? – suttogta Fanni, ahogy leült az ágy szélére.

Évek óta először engedte meg magának, hogy kételkedjen a férje döntésének helyességében. Tényleg azt akarta volna az anyja, hogy a lakása papíron a vejére szálljon, és ne a saját lányára?

Gondolatait egy hirtelen megcsörrenő telefon szakította félbe.

– Fanni László? – szólalt meg egy ismeretlen férfihang. – Itt Zoltán Jakab. Édesanyja hagyatékával kapcsolatban nagyon fontos kérdés merült fel.

Fanni szíve kihagyott egy ütemet.

– Hallgatom.

– A férje ma beadta a papírokat, de néhány… ellentmondást találtam bennük. Be tudna fáradni? Jó lenne, ha egyedül jönne.

– Valami nincs rendben? – a hangja remegett.

– Jobb, ha személyesen beszélünk. Lényeges dologról van szó.

Miután letették, Fanni sokáig ült mozdulatlanul, kezében a kagylóval. Gyula Kertész azt hajtogatta, hogy az egész csak formaság, üres papírmunka. Ha ez így van, akkor a közjegyző miért külön neki telefonál?

Végül felállt, és szinte gépiesen nekilátott rendet rakni az anyja íróasztalában. Régi fényképek, csekkek és cetlik között talált egy nagyméretű, sárga dossziét, rajta kézzel írva: „Fontos iratok”.

Kinyitotta, és elállt a lélegzete. A tetején egy olyan okirat feküdt, amit életében nem látott: ajándékozási szerződés a lakásról. Dátum: öt évvel korábban. A megajándékozott neve: László Fanni.

– Ez nem lehet igaz… – lehelte, és újra meg újra végigfutott a sorokon.

Az irat szerint az anyja még életében ráíratta a lakást. Vagyis a lakás után tulajdonképpen nem is kellene hagyatéki eljárásnak folynia – az már régebb óta Fanni nevén volt. Akkor hát hogyan lehetséges mindaz, ami most történik?

Reszkető kézzel tárcsázta Gyula Kertész számát.

– Igen? – a férje hangjában feszült idegesség vibrált.

– Gyula Kertész, megtaláltam az ajándékozásit. Anyu öt éve nekem adta a lakást.

Hosszú, nyomasztó csend.

– Miféle ajándékozásit? – kérdezte végül, de a hangja erőltetettnek, hamisnak csengett.

– Ne játsszad meg magad! Az íróasztalában volt a papír. Tudtál róla?

– Fanni, ne beszélj ostobaságokat. Ha lett volna ilyen szerződés, én…

– Te mit csináltál volna? – Fanni hangja olyan keményen szólalt meg, ahogyan évek óta soha. – Szóltál volna nekem? Vagy így is megpróbáltál volna átejteni?

– Figyelj, beszéljük meg nyugodtan…

– Megyek a közjegyzőhöz. Azonnal.

Fanni kinyomta a hívást, felkapta a táskáját. A mellkasában valami új, ismeretlen érzés tombolt – nem puszta sértettség, hanem valódi, mély harag. Hogy volt képes erre? Hogy merte átverni őt éppen akkor, amikor az anyja halálát gyászolta?

Kint közben rákezdett az eső; mire a közjegyzői irodához ért, csuromvizes lett, de észre sem vette. A fejében egyetlen kérdés dobolt, újra és újra: „Hogy tehette meg ezt velem?”

A cikk folytatása

Életidő