De már késő volt.
Másnap Gyula Kertész elégedett arccal indult el Zoltán Jakabhoz. Fanni László egyedül maradt a lakásban, amely most ijesztően csöndesnek tűnt anyja hangja és a parketten visszhangzó, könnyű léptei nélkül.
Céltalanul járkált szobáról szobára, közben meg-megérintette a tárgyakat, amelyekhez annyi emlék tapadt. Az anyja hálószobájában minden úgy állt, ahogy volt – még a szemüveg is ugyanúgy feküdt az éjjeliszekrényen.
– Mit tettem? – suttogta Fanni, ahogy leült az ágy szélére.
Évek óta először engedte meg magának, hogy kételkedjen a férje döntésének helyességében. Tényleg azt akarta volna az anyja, hogy a lakása papíron a vejére szálljon, és ne a saját lányára?
Gondolatait egy hirtelen megcsörrenő telefon szakította félbe.
– Fanni László? – szólalt meg egy ismeretlen férfihang. – Itt Zoltán Jakab. Édesanyja hagyatékával kapcsolatban nagyon fontos kérdés merült fel.
Fanni szíve kihagyott egy ütemet.
– Hallgatom.
– A férje ma beadta a papírokat, de néhány… ellentmondást találtam bennük. Be tudna fáradni? Jó lenne, ha egyedül jönne.
– Valami nincs rendben? – a hangja remegett.
– Jobb, ha személyesen beszélünk. Lényeges dologról van szó.
Miután letették, Fanni sokáig ült mozdulatlanul, kezében a kagylóval. Gyula Kertész azt hajtogatta, hogy az egész csak formaság, üres papírmunka. Ha ez így van, akkor a közjegyző miért külön neki telefonál?
Végül felállt, és szinte gépiesen nekilátott rendet rakni az anyja íróasztalában. Régi fényképek, csekkek és cetlik között talált egy nagyméretű, sárga dossziét, rajta kézzel írva: „Fontos iratok”.
Kinyitotta, és elállt a lélegzete. A tetején egy olyan okirat feküdt, amit életében nem látott: ajándékozási szerződés a lakásról. Dátum: öt évvel korábban. A megajándékozott neve: László Fanni.
– Ez nem lehet igaz… – lehelte, és újra meg újra végigfutott a sorokon.
Az irat szerint az anyja még életében ráíratta a lakást. Vagyis a lakás után tulajdonképpen nem is kellene hagyatéki eljárásnak folynia – az már régebb óta Fanni nevén volt. Akkor hát hogyan lehetséges mindaz, ami most történik?
Reszkető kézzel tárcsázta Gyula Kertész számát.
– Igen? – a férje hangjában feszült idegesség vibrált.
– Gyula Kertész, megtaláltam az ajándékozásit. Anyu öt éve nekem adta a lakást.
Hosszú, nyomasztó csend.
– Miféle ajándékozásit? – kérdezte végül, de a hangja erőltetettnek, hamisnak csengett.
– Ne játsszad meg magad! Az íróasztalában volt a papír. Tudtál róla?
– Fanni, ne beszélj ostobaságokat. Ha lett volna ilyen szerződés, én…
– Te mit csináltál volna? – Fanni hangja olyan keményen szólalt meg, ahogyan évek óta soha. – Szóltál volna nekem? Vagy így is megpróbáltál volna átejteni?
– Figyelj, beszéljük meg nyugodtan…
– Megyek a közjegyzőhöz. Azonnal.
Fanni kinyomta a hívást, felkapta a táskáját. A mellkasában valami új, ismeretlen érzés tombolt – nem puszta sértettség, hanem valódi, mély harag. Hogy volt képes erre? Hogy merte átverni őt éppen akkor, amikor az anyja halálát gyászolta?
Kint közben rákezdett az eső; mire a közjegyzői irodához ért, csuromvizes lett, de észre sem vette. A fejében egyetlen kérdés dobolt, újra és újra: „Hogy tehette meg ezt velem?”