Gyula Kertész gondosan szétterítette a papírokat a konyhaasztalon, mintha sakktáblára rakná fel a bábukat egy döntő játszma előtt. Odakint apró szemű novemberi eső verte az ablakot, a lakásban pedig tea és búskomorság illata keveredett – alig telt el két hét az anyósa temetése óta.
– Fanni, ülj le – szólt oda a feleségének, anélkül hogy elvette volna a tekintetét az iratoktól. – Ideje rendbe tenni a hagyatékot.
Fanni László megtörölte a kezét a konyharuhában, és leült vele szembe. A szeme még mindig vörös volt a sírástól – az édesanyja váratlanul ment el, a gyász még egy pillanatra sem engedte szorításából.
– Mi van bennük? – kérdezte halkan.
– Minden a szokásos, ami öröklésnél lenni szokott – felelte Gyula tárgyilagos hangon, mintha csak a bevásárlólistát venné sorra. – Anyád lakása, a nyaraló, némi megtakarítás. Zoltán Jakab elmagyarázta: mivel nincs végrendelet, ketten öröklünk, fele-fele arányban.
Fanni bólintott. Most, hogy a mellkasát még mindig szaggatta a veszteség, a pénzügyekről gondolkodni is teher volt.
– Csakhogy van itt egy bökkenő – folytatta a férje, és közelebb tolta hozzá a pecsétes lapokat. – Ha mindent az én nevemre íratunk, a későbbiekben sokkal egyszerűbb lesz az adózással. Te úgysem értesz ezekhez.
Hát mikor értett volna valaha? Harminchét év házasság bőven elég volt ahhoz, hogy Fanni hozzászokjon: minden, ami papír, pénz, hivatal, az Gyula dolga. A férje mindig józanul gondolkodott, előre számolt, takarékosan élt – ezt szerette benne már fiatal korában is.
– De azért… a fele az enyém marad, ugye? – kérdezte bizonytalanul.
– Természetesen! – Gyula széttárta a karját, mintha őszintén meg lenne lepve a kérdésen. – Csak formailag kerül minden az én nevemre, valójában ugyanúgy közös lesz, mint eddig bármi más. Ahogy mindig is csináltuk.
Meggyőzően beszélt, mégis valami éles kis karcolásként hasított Fanni lelkébe a gondolat. Tényleg lemondjon arról a házról, amelynek minden sarkát ismeri, ahol a gyerekkora, az első barátnői, a kamaszkori titkai maradtak?
– És ha mégis… – kezdte óvatosan.
– Ha mégis mi? – Gyula türelmetlenül dobolt ujjával az asztallapon. – Fanni, holnap be kell adnunk a papírokat, különben kifutunk a határidőből. Nem bízol bennem?
A kérdésben halvány sértettség rezgett. Fanni a férje szemébe nézett – ugyanabba a sötétbarna tekintetbe, amelybe annak idején beleszeretett, amely a templomi oltár előtt is rá mosolygott, és amely ott volt mellette minden bajban és ünnepben.
– Bízom benned – suttogta.
– Akkor írd alá itt, itt meg itt – mutatta Gyula a sárga cetlikkel megjelölt helyeket.
Fanni ujjai közé fogta a tollat. A keze remegett – talán az idegességtől, talán valami rossz előérzettől. Mégis aláírt. Hogyan is tehetett volna mást egy asszony, aki egész életében jobban hitt a férjének, mint saját magának?
– Ügyes vagy – jegyezte meg elégedetten Gyula, miközben gondosan visszacsúsztatta az iratokat a dossziéba. – Holnap elmegyek Zoltán Jakabhoz, és mindent elintézek.
Fanni az asztalnál maradt, az ablakon túl csorgó esőt nézte. Valamiért hirtelen olyan tisztán jelent meg előtte édesanyja arca – nem a beteg, megtört vonásokkal, amilyennek az utóbbi hónapokban látta, hanem fiatalon, határozott, szigorú tekintettel.
„Fannikám – mintha a mama hangját hallotta volna –, soha ne írj alá olyasmit, amit nem értesz.”
De már késő volt.