A fiú úgy csavargatta a fejét jobbra-balra, hogy Eszternek komolyan az jutott eszébe: mindjárt lerepül az a vékony nyakáról.
– Na, majd örülnek a szülei egy ilyen ajándéknak – jegyezte meg maró gúnnyal a nő.
– Örülni fognak – vágta rá határozottan Eszter, és közben arra gondolt, hogy lehet, hogy vendégnek nem lesz túlságosan szívesen látott, de ő maga biztosan boldog lesz miatta.
– Anya, ugye mehetek? – könyörgött a fiú vékony kis hangon. – Nem akarok Bözsi nénivel maradni, ő mindig pukizik, meg üvöltetve nézi a tévét. Hadd menjek inkább vele, jó?
Attól az esdeklő „anyá”-tól és attól, ahogy a nő erre elhúzta a száját, Eszterben egyszerre lobbant fel a düh, és tört fel benne a sírás.
– Menjen csak! – mordult fel hirtelen a férfi. – Menjen, amerre látja! Anikó, elegem van, teljesen kivagyok. El tudod képzelni, miket mesél rólunk mindenkinek? Ünnepek után megyünk a gyámhatóságra, vigyék el, nem bírom tovább!
Eszter azt hitte, a gyerek most majd keservesen elsírja magát. De a fiú épp ellenkezőleg: egyre szélesebben vigyorgott, és pislogás nélkül bámult rá.
A nő előkotort egy tollat a táskájából, meg egy újságfoszlányt, és gyorsan lefirkantott rá valamit.
– Itt a számunk. Csak aztán ne feledd…
– Majd megoldjuk – vágott közbe Eszter. – Na, gyerünk, szedd össze a cuccod, tíz percen belül indulunk, el kell csípnünk a visszafelé jövő vonatot.
Tetszett neki, ahogy ezt kimondta, mintha a vonatot úgy lehetne „leinteni”, mint egy taxit. Egy pillanatra egészen felnőttnek és rettenthetetlennek látta magát, aztán eszébe jutott Roland, és ez a bátorság egy szempillantás alatt elpárolgott.
– Csak még fel kell hívnom valakit – morogta inkább magának, mint a fiúnak.
– A szüleidet? – nézett rá reménykedve a gyerek. – Biztos, hogy nem fognak haragudni? Nem hajítanak ki minket? Van kutyátok? És macskátok?
– Hagyd már abba – állította le Eszter. – Ne locsogj annyit. Hamarosan mindent meglátsz.
Felkelt, felkapta a táskáját. A kocsiban síri csend volt. Csak most tűnt fel neki, hogy minden szem rájuk szegeződik.
– Fogadjanak el egy kis narancsot – szólalt meg ekkor a bajszos, kövérkés férfi a felső oldalfekhelyről. – Az ünnepi asztalra.
– Nekem meg almás buktám van! – kapta fel a fejét a vele szemben ülő asszony.
Az utasok egyszerre kezdtek zsongani, beszélni, és perceken belül Eszter kezéből már majdnem kiestek a csomagok: annyi mindent nyomtak a markába. A fiú mellette állt, továbbra is ugyanazzal a ragyogó mosollyal az arcán. Csak akkor tört ki belőle a hangos, igazi, gyerekes sírás, amikor leszálltak az állomáson, és a hóval belepett padra letették a táskákat. Eszter ügyetlenül megsimogatta a hátát.
– Ne bőgj. Na, ne sírj már. Akarsz egy walkmant? Odaadom.
– Magnókazettával együtt? – nézett fel rá, felcsillanó szemmel.
Eszter eltöprengett. A kazetta Rolandé volt, de aligha fognak ezek után még összefutni.
– Magnókazettával együtt – ígérte végül. – Na, gyere, keressünk egy telefonfülkét meg a pénztárt, haza is időben vissza kell érnünk.
„Haza” – ismételte magában, és a szíve tele lett izgatott, édes várakozással. – „De jó lesz, anya és apa mennyire meg fognak lepődni!”
Oldalra pillantott az új útitársára, egy pillanatra elgondolkodott rajta, vajon tényleg örülni fognak-e egy ilyen váratlan vendégnek, aztán gyorsan elhessegette a kételyt. Már azt is kitalálta, mit fog mondani.
– Ti mondtátok mindig, hogy egyetlen lányotok vagyok. Hát mostantól nem leszek egyedül…