– Nekem ők aztán nem is igazi rokonok – legyintett a kölyök.
Eszter hallgatott. Semmi kedve nem volt csevegni, pláne nem valami kis takonnyal. A fiú viszont nem hagyta annyiban.
– Gyámok – mondta. – Úgyis leadnak majd, szerintem, az ünnepek után.
– Hogy érted ezt?
Eszter először tréfának vette, amit mond, de a gyerek arca komoly maradt.
– Pénzt loptam tőlük. Azt akartam, hogy legyen nekik karácsonyra egy kutya. Spánielt. Láttál már olyat? Nagyon szép fajta.
– És… megvetted?
– Meg – bólintott. – Csak ők visszavitték. Engem meg vissza fognak adni. Most épp a nagyanyámhoz visznek, a sükethez, azt mondták, nála töltöm a szilvesztert.
– Miféle nagyi?
Eszter akarata ellenére is elkezdett belegabalyodni ebbe a fura történetbe, és ahogy figyelt, a saját baja hirtelen nem is tűnt annyira megoldhatatlannak.
– Távoli rokonom – vonta meg a vállát a fiú. – Nem tud magához venni, öreg meg alig hall. Kétéves koromig nála laktam, utána vittek be a gyerekotthonba.
Eszter látott egyszer egy műsort gyerekotthonokról, napokig a hatása alatt volt, rettenetesen sajnálta az ottani gyerekeket.
– De egy gyereket… vissza lehet „vinni”? – kérdezte alig hallhatóan.
– Ha kutyát lehet, akkor gyereket is – vonta le a következtetést a kölyök.
Mire visszamentek a kocsiba, a gyámok csak végigfuttatták rajta a tekintetüket. Eszternek az jutott eszébe, hogy talán titokban abban reménykedtek, nem mászik vissza a vonatra: leszáll valami következő állomáson, és eltűnik a hó alá rogyó viskók között.
Most ő nyújtotta oda neki a fülhallgatót. Már majdnem végighallgattak egy teljes oldalt a lemezről, amikor Eszterben megfogant a gondolat: magával viszi a fiút Rolandhoz. Biztosan megértené, meghatná a történet – ezt próbálta bebeszélni magának Eszter. De rögtön rá is jött: nem, ma nem… Máskor talán igen, de épp ma egészen más ember Roland.
– Igaz az, hogy tényleg a nagyanyjához, egy süket öregasszonyhoz viszik? – szólalt meg hangosan Eszter, kihúzva a fiú füléből a dugót.
Az asszony rosszallóan nézett rá, összerándult az arca, mintha Eszter rálépett volna a lábára. A férfi a termetéhez képest furcsán magas hangon válaszolt:
– Máris árulkodott? Mi aztán érte… Hálátlan kölyök!
Az orrlyukai kitágultak, a keze remegett. Eszter hirtelen megértette, miért ültek eddig úgy, mintha semmi közük se lenne hozzá: nem a közöny tartotta őket így, hanem a belül fortyogó düh. Az asszony a fiúra villantotta a szemét, és kárörvendően megszólalt:
– Vigyázz vele, egy szempillantás, és máris lenyúlja a lejátszódat. Alma nem esik messze a fájától!
Meglengette a mutatóujját a levegőben; a gyerek összegörnyedt, mintha már most várná a pofont.
A döntés szinte egyik pillanatról a másikra született meg Eszterben. Meg is lepte, mennyire megkönnyebbült, ahogy ráébredt, mit kell tennie.
– Mondják csak… – kezdte, és bosszankodott, amiért könyörgőn cseng a hangja. – Nem vihetném magammal? Maguk is Gyuláról jönnek, ugye?
Látta, hogy ugyanabból a városból szálltak fel, ahol ő is, Gyuláról.
– Azt hiszem, mégis hazamegyek, meggondoltam magam. Otthon vannak a szüleim, velük akarom tölteni a szilvesztert – hadarta. – Nagy házunk van, apu vett csillagszórókat is. Elvinném magammal, aztán ünnepek után érte jöhetnének.