A technikumban már szinte az összes barátnője túl volt ezen, ő maga is azt hazudozta, hogy már nem szűz, valójában viszont semmi ilyesmit nem élt még át. Teljesen világos volt, hogy amikor Roland egyedül hívja fel magához a lakásra, pontosan erre gondol. Ha pedig most azt mondja neki, hogy mégsem megy, az egyet jelent az elutasítással. És aligha fogja utána még valaha hívni, nem fogja többé minden szombaton keresni. Ezért Eszter kiment a piacra nagybátyjához, Vilihez, és megkérte, adjon neki valami munkát. Két hónapon át az órák után beállt vele farmert árulni, a házi feladatot pedig úgy csinálta, hogy a tankönyvet az ölébe fektette az árusítóasztal mögött. Néhányszor már megpendítette otthon, hogy elutazik, de a szülei nem vették komolyan: anyja lelkesen tárgyalta vele a szilveszteri menüt, apja pedig petárdákat és csillagszórókat vett, és megígérte, hogy akkor durrogtatnak majd rendesen, amikor anya nem figyel.
Egyszer Eszter félénken megpróbálta Rolandnak azt mondani, hogy talán inkább az újév után menne, elsőjén vagy másodikán.
– Otthon lesznek az ősök – vágta rá kurtán a fiú.
– Na és? Akkor meg sétálgathatunk, elmegyünk a főtéri fához, körülnézünk.
Roland nem reagált semmit, és ebből Eszter rögtön érezte, hogy a fiú megsértődött. Úgyhogy amikor megkapta a fizetését Vilitől, kiment az állomásra, és vett egy jegyet Szentendréig.
Mikor az első izgalom lassan lecsengett, és az ablakon túl már csak a hólepte mezők és a ritkás nyírfák suhantak el, valamiféle kaparó szorítás jelent meg a torkában. Megpróbált kortyolni a forró teából, de nem használt. A közelében egy fura kis család utazott: szótlan, kifejezéstelen arcú szülők és egy ficánkoló, úgy tizenkét éves srác, aki megállás nélkül kommentált mindent, hol ide, hol oda rohant a fülkében, hangosan ropogtatta a kekszet. Úgy tűnt, rajta kívül senkit sem idegesít, a kocsiban ünnepi, vidám hangulat vibrált, csak az ő szülei nem mutattak semmi örömöt az előttük álló ünnep miatt.
Eszter elővette a walkmant, bedugta a fülhallgatót, feltekert egy Nautilus-kazettát, és lehunyta a szemét. A torkát maró keserűség fojtogatta, belül minden összecsomósodott egy sűrű, nehéz görcsbe: anyja vörösre sírt szeme, apja háta, ahogy elfordul a vonattól (végül mégis elkísérte az állomásra), a barátnők sztorijai az első alkalomról – mennyire fájt, vagy talán mégsem… A drága bőröv, amelyet csillogó papírba csomagolt, egy pillanat alatt idétlen ajándéknak tűnt, holott előző nap még biztos volt benne, hogy Rolandnak tetszeni fog.
– Ugyan már, minek veszel neki bármit is? – okította egyszer a barátnője, Kinga. – Kösd át magad egy szalaggal, és mondd azt: „A legjobb ajándékod én vagyok!”
Esztert már ettől is elfogta a rosszullét. Most is úgy érezte, hogy mindjárt hányni fog.
– Mit hallgatsz?
A kölyök minden szégyenkezés nélkül megrázta a karját.
– Zenét – mordult rá Eszter.
– Meghallgathatom?
Meg sem várta a választ, egy rántással kirántotta az egyik fülhallgatót, és a saját fülébe dugta.
– Hú, de király!
Rögtön elkezdett rángatózni a ritmusra, a szülei pedig rájuk sem pillantottak, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Nem is csoda, hogy ilyen neveletlen lett a gyerek.
Eszter kivárt vagy öt percet, aztán visszahúzta a fülhallgatót, felállt, és kiment a kocsi végébe cigarettázni. A fiú azonnal utána slisszolt.
– Adsz egy cigit?
– Na ne már! Kicsi vagy még hozzá. Meg különben is, az őseid rögtön kiszúrják.