– Szia, anya! Na, meglepi! Azt mondtad, hétfőtől szabadságon leszel, és unatkozni fogsz. Tessék, élvezd a vendégsereget.
Ölelte a csivitelő unokákat, miközben a könnyei hangtalanul folytak az arcán. Botond Hegedűs még kérdezni akart valamit, de aztán inkább elhallgatott. Már majdnem éjfél volt, a lakás elcsendesedett, ők ketten kiültek a balkonra egy kicsit beszélgetni.
– Hogy vagy? És apa?
– Megvagyok… már könnyebb. Apád… Nem is tudom, hallgat.
– Beszéltem vele. Ott nincs sok választási lehetőség.
Nagy csend ereszkedett közéjük. Hunor Magyar haját játékosan összeborzolta, majd tenyerébe támasztotta az állát. Nahát, csak mégis megszenvedi.
– Miért? Elment, hát isten hírével.
– Anya, úgy beszélsz róla, mintha teljesen mindegy lenne. Ennyi évet húztatok le együtt. Látnád, kit szedett össze. Valami idegbeteg nőszemély. Majd figyeld meg, hamarosan visszakúszik.
A szíve önkéntelenül is megremegett, de erőt vett magán. Várt egy kicsit, csak aztán szólalt meg:
– Hétfőn akartam beadni a válópert és a vagyonmegosztást is. Nem várok arra, hogy visszacsoszogjon. Egy közös lakásunk van, ha idekeveredik, még elgyengülök. És mi lesz, ha közben kialakul valami új, és ő megint itt lebeg a háttérben? Amíg egyetlen szállal is köt a múlt, képtelenség tiszta lappal indulni. Beszéltél Nikolett Németh-tel? Mindent tudsz?
Botond bólintott. Tudta, hogy a húga felajánlotta az anyjának, költözzön ki hozzá egy évre: dolgozzon máshol, váltson környezetet. Azt is tudta, hogy már lebeszélték, bármikor visszaveszik a régi munkahelyére, ha úgy dönt. Mégis őrültségnek tartotta az egészet, és nem értette, miért kell ekkorát borítani az életén. Zsuzsanna Tóth folytatta:
– Szépen elosztjuk a lakást meg a kocsit, én pedig elmegyek. Igen, egy csepp sajnálat nélkül, annyit gürcöltem ezért a hitelért. Egy kis garzonra simán futja, nekem az bőven elég. Ki fogom adni, én meg elutazom. Nála ez az eufória még úgy fél évig tart, aztán majd visszacsúszik.
Botond hitetlenkedve felvonta a szemöldökét. Anyja sóhajtott, aztán tovább beszélt:
– Most már mindent tudok az új nőjéről. Három férjet eltemetett már maga után, nem fog ő ott kiskecskeként körbetáncolni apád körül. Olyan természete van, hogy csak na, látszik is, hogy neki ez a cirkusz hiányzott. De majd eljön az a pont, amikor nyugalom kell neki meg csönd, mert hát mégse kamasz már. Balázs Szalai, a bátyja is hívott, mondta, hogy ott nagyon nem kerek a történet. Holnap ugorj fel a nagymamához is, ne felejtsd. Ő is célozgatott rá, hogy hamarosan vissza fog hozzám sunnyogni.
Elhallgatott, nézte a lassan elcsendesedő várost, nagyot sóhajtott. A fia továbbra sem szakította félbe. Talán életükben először beszélgettek ennyire nyíltan.
– Szerelem volt ez vagy csak megszokás? Nem tudom. De ha visszajön, lehet, hogy elgyengülök. Elmenekülök, igen. De ott már vár rám valami egészen más: új élmények, új emberek. Ráadásul ott nem tekintik az ötven feletti nőket vén csoroszlyának. Így lesz a legjobb.
A bíróságra úgy ment, mintha bálba készülne: kifogástalan smink, elegáns ruha, magas sarkú. Amikor Imre Kovács meglátta, majdnem félrenyelte a nyelvét a döbbenettől. De az igazi megrázkódtatás csak ezután következett. A mindig meghunyászkodó feleség hirtelen kőkeményen kérte a vagyon megosztását. Mikor Imre Kovács ezt felfogta, úgy ordított, hogy kis híján berekedt.
Minden pontosan úgy alakult, ahogy Boglárka Fehér előre eltervezte. Mindent elosztottak, és a rá eső rész árából vett egy takaros kis lakást. Aztán elutazott Alexandra Veres-hez, és teljesen váratlanul rátalált a saját boldogságára. Az új férje egy magánpanzió tulajdonosa volt. Ott érezte meg igazán, mi az, ami neki való: sürgött-forgott, figyelt mindenkire, dédelgette a vendégeket, akik odavoltak ezért a gondoskodásért.
Idővel az exférje is otthagyta a „nagy új szerelmét”, de Boglárka Fehér addigra már egy szemernyit sem rettegett a találkozás gondolatától. Teljesen kicserélődött, másik nő lett belőle.