– Napfényem, ez az?
– Anyukám, ez egy ajándék neked. Mindent kifizettem, ne aggódj. Menj el, kapcsolódj ki egy kicsit.
A szalonban töltött napja örökre beleégett az emlékezetébe. Egész életében abban a hitben élt, hogy ő bizony odafigyel magára: tornázott, házi arcpakolásokat és hajmaszkokat kevert, megtanulta otthon reszelni a körmét, sőt a pedikűrt is megoldotta magának. De amit ott kapott, az egy teljesen más világ volt. Úgy fogadták, mint egy úriasszonyt: körülrajongták figyelemmel, kedvességgel, bókokkal. Masszázs, testtekercselés, bőrradír, arcmaszkok, manikűr, pedikűr – minden, amit csak el tud képzelni. Eleinte rémülettel gondolt arra, vajon mennyibe kerülhet ez az egész, aztán egyszerűen elengedte magát, és átadta magát az élvezetnek.
Otthon azonban rá tört a félelem. Nézte magát a tükörben, és tisztán látta: egy ilyen nő egyszerűen nem járhat ilyen ruhákban. Lelke szinte követelte a változást. Nem is rágódott sokat: beledobálta egy nagy szatyorba a régi, jó minőségű, de elnyűtt göncöket, levitte az utcára, letette a kukák mellé, és sietve elindult, nehogy visszaforduljon. Csak egy óra múlva fogta fel igazán, mit is tett.
– Na, te aztán megadtad, anyuka – motyogta magának. – Egy trikó meg egy farmer maradt. Holnap mehetek mindent beszerezni. Micsoda csapás lesz ez a pénztárcámnak.
Ezen a mondaton azonban elakadt. A férje két hónapja elment, ő meg alig költött valamire. Régebben soha nem volt elég pénze, Imre Kovács folyton azzal vádolta, hogy szórja a családi kasszát. Ő maga is hajlott rá, hogy elhiggye. Csakhogy miután a gyerekek kirepültek, a helyzet egy fikarcnyit sem javult.
Teljes zavarodottságban rohant a füzetéért. Évek óta gondosan vezette benne a bevételeket és kiadásokat, minden blokkot, számlát odaragasztott. Na, lássuk a kiadásokat. Autóhitel, horgászcucchoz mindenféle kiegészítők, valami játékbeli fizetés, benzin, alkatrészek a kocsihoz. Ahogy sorra nézte ezeket a tételeket, lassan-lassan összeállt benne a kép. Ezért van most nála ennyi pénz. Mire is költött ő igazán?
– Minek neked új ruha? Így is dől a szekrényből a holmi – morgott rá a férje. Teljesen mindegy volt, hogy azok a ruhák húszévesek.
– Miféle bőrcsizma? Menj ki a piacra, ott veszel valamit, azt hordod. – És ő ment, megvette az olcsót, aztán szégyenkezve járt bennük. Ha kiszakadtak, ragasztgatta, foltozta őket, mert rettegett attól, hogy újabb csizmát merjen említeni.
– Mennyi pénzt dobtál ki egy krémre? Mi ez, aranyból van?
Akkoriban őszintén hitte, hogy a kapcsolatuk rendben van. Fel sem tűnt neki, hogy a férje gond nélkül kicsengetett harmincezer forintot valami autóalkatrészre, holott csak ő járt kocsival dolgozni. Ő maga busszal ingázott, mert az „élete párja” egészen más irányba dolgozott.
Mostanra viszont Boglárka Fehér tudatosan magára kezdte költeni a pénzét. Vett pár ruhát, néhány nadrágkosztümöt, elment kozmetikushoz. A munkahelyén mindenki felfigyelt a változásra, záporoztak a bókok, sőt egyszer még finoman randira is utalt valaki. Boglárka Fehér szemében azonban ez semmit sem jelentett. Arról álmodozott, hogy a férje – aki érthetetlen módon még mindig nem adta be a válópert – egyszer csak meglátja, és szóhoz sem jut a döbbenettől. Azt már nem merte előre elképzelni, mi lesz azután. Mostanra egyre kevésbé érezte úgy, hogy tárt karokkal fogja fogadni. Már nem vágyott vissza Imre Kovács mellé, inkább apránként megtanult saját magát szeretni.
Egyik este, hazafelé jövet észrevette, hogy világít a konyhai lámpa. Még a saját gondolatai is meglepték. Ahelyett, hogy megörült volna, csak bosszúságot és haragot érzett. „Alig kezdtem el végre élni, erre tessék, megint körülötte táncolhatok” – futott át rajta. Ahogy kinyitotta az ajtót, teljesen ledermedt. Egymás után rohantak felé a kisunokák, mögöttük felbukkant Botond Hegedűs, és a konyhaajtóból előhajolt a menye:
– Zsuzsanna Tóth, szia!