Felesége felé fordult, aki még mindig ott ült a fülhallgatóval a fején.
– Látod? – a megterített asztal felé bökött a kanállal. – Na, ezt hívják törődésnek! Anyu a város másik végéből jött át csak azért, hogy enni adjon nekem! Te meg még az ujjadat sem mozdítottad!
Ibolya Tóth mellkasán összefont karral állt mellette. Arcán diadalmas fény ült.
Petra Székely lassan levette a fülhallgatót. A zene elhalt. Hosszasan, alaposan végigmérte a férjét. Aztán az anyósára nézett. Majd megint a férjére.
– Ízlik, Csongor Katona? – kérdezte halkan.
Volt valami a hangjában, amitől a férfi összerezzent. De túlságosan elbódította a saját kis győzelme, hogy komolyan vegye.
– Nagyon is! Egy rendes feleségnek így kell főznie!
– Rendben – bólintott Petra. – Jó étvágyat kívánok.
Visszatette a fülhallgatót.
A siker szárnyán lebegő Ibolya Tóth úgy döntött, tovább erősíti a pozícióját. A konyha csak a kezdet volt. Egy igazi háziasszony mindenhol rendet csinál. Elindult a hálószoba felé.
– Na, nézzük, itt mi folyik – motyogta, kitárva az ajtót. – Fogadni mernék, az ágyneműhöz hetek óta hozzá sem nyúlt, ez a lusta semmirekellő.
Csongor Katona a házi fasírt utolsó falatját rágcsálva ballagott utána. Élvezte, ahogy az anyja átveszi az irányítást. Így volt megszokott. Így volt kényelmes.
A hálóban az anyós első dolga az volt, hogy a szekrényhez lépett. Kinyitotta az ajtókat, és turkálni kezdett a ruhák között. Petra Székely ruhái között. A ruhák, blúzok, pulóverek között. Az ő saját, intim terében, ahová senkinek nem lett volna joga belépni.
– És ez meg micsoda? – Ibolya Tóth előhúzott egy sötétkék, mélyen dekoltált ruhát. – Mégis hova lehet ebben menni? Hát ez szégyen! Asszony vagy, férjnél vagy!
Még mélyebbre nyúlt, ékszeres dobozokat szedett elő, könyveket, jegyzetfüzeteket.
– És ez? Naplót ír? Biztos mindenkit kipanaszkod magából!
Ebben a pillanatban megjelent az ajtóban Petra. Szótlanul állt, és nézte, ahogy idegen kezek kotorásznak a holmijai között, az életében. Az arca teljesen nyugodt volt. Túlságosan is.
– Ibolya Tóth – szólalt meg egyenletes, érzelemmentes hangon. – Tegye vissza a dolgaimat.
Az anyós hátrafordult. A szemében diadal villant.
– Mi bajod ezzel? Csak rendet rakok! Itt kész káosz van! Nézd, minden össze van hányva!
– Megkértem, hogy tegye vissza a holmijaimat.
– Te meg mit képzelsz, hogy itt utasítgatsz? Én a férjed anyja vagyok! Jogom van hozzá!
– Nincs – rázta meg a fejét Petra. – Nincs joga hozzá.
Odament a komódhoz, ahol a kulcsokat tartották. Felvette a saját kulcscsomóját. Aztán – mindenki döbbenetére – felemelte Csongor Katona kulcsait is.
– Petra, mi van veled? – lépett hozzá tanácstalanul a férfi.
Nem válaszolt. Odalépett az anyósához, aki még mindig a ruháját szorongatta, és elé tartotta a két kulcscsomót.
– Ugye annyira szeretett volna ennek a lakásnak az úrnője lenni, Ibolya Tóth? Gratulálok. Most már az öné.
Az anyós kábultan nézett a kulcsokra. Aztán a menyére. Majd a fiára.
– Ez… ez meg mit jelentsen?
– Azt, hogy én elmegyek innen – mondta Petra ugyanazzal a higgadt, tárgyilagos hanggal, mintha csak az időjárásról beszélne. – Tartsa meg a fiát. Főzzön neki levest. Vasalgassa az ingeit. Mossa ki a zoknijait. Hiszen erre vágyott. Hogy bebizonyítsa, mindenben jobb nálam. Nos, itt az alkalma.
– Petra, várj már! – Csongor Katona megragadta a kezét. – Komolyan gondolod ezt? Egy ilyen kis vita miatt?
Ő ránézett. A tekintetében sem harag, sem sértettség nem volt. Csak végtelen, mély fáradtság.
– Ez nem egy kis vita, Csongor Katona. Ez három év az életemből. Három év, amikor igyekeztem, te meg észre sem vetted. Három év, amíg tűrtem, és te hallgattál. Három év, amikor reménykedtem, te pedig mindig az anyádat választottad. Mindig. Minden összetűzésben. Minden helyzetben.
– De hiszen én szeretlek!