– Miért… – a kiabálásból egyszerre rekedt nyöszörgés lett –, …miért nem szóltál előbb?!
– És te miért nem azt mondtad, hogy „El akarok szórni a levegőbe háromszázezer forintnyi adósságot”, ahelyett, hogy azt, hogy „Anyának jót fog tenni egy kis klímaváltás”? – kérdezte Kata higgadtan.
– Ez… ez nem ugyanaz…
– Röhögtél rajtam, Roland. Te, aki a nyakamon ülsz, kinevetted, hogy én „le a faluba” megyek, te meg „a Maldívra”. Pontosan tudtad, hova sorolsz engem. Rendben. Én meg egyszerűen hagytam, hogy te is eljuss a saját helyedre.
– Én… én… most mégis mit csináljunk?! – hangja egy pillanat alatt sírásba csúszott át. Az a tipikus, siralmas férfisírás lett belőle. – Kata! Katám! Nincs pénzem! A kártya… nem engedi a fizetést! Még egy rohadt taxit se tudok kifizetni, hogy eljussak innen!
– Kata! Katám! Hallasz?!
A telefonban már nem csak dühödt volt a hangja. Magasra csúszott, remegett, nyüszített. Nem egy „igazi férfi” beszélt, hanem egy sarokba szorított, leleplezett kamaszgyerek.
– Üres a számlám! Nem értem! Hiszen… hát most kaptam fizetést, nem?! Még anyának se tudok egy kávét venni! Beteg a szíve! Itt mindjárt elájul! Kata, kérlek… utalj már valamit! Megteheted! Csak annyit, hogy legalább taxival el tudjunk menni innen!
Kata a csöndes, reggeli napfényben úszó konyhájában ült. Hallgatta a vonal túlvégén a vonyítást, a reptéri háttérzajt, és a háttérben Margit halk, de kitartó sírását.
Nem érzett elégtételt. Nem érzett diadalt sem. Ő, a főközgazdász, aki a hideg számok világához szokott, egy dolgot érzett: egy lezárt ellenőrzést. Egy veszteséges projekt végleges megszüntetését.
Pénzt kért tőle. Ő, aki öt perccel korábban még gúnyolódott, hogy Kata „megy krumplit kapálni”. Reflexből, a hosszú évek beidegződésével megint rá nyúlt, mint erőforrásra. Meg volt győződve róla, hogy a „erős”, a „megértő”, a „Katácska” most is szokás szerint felsóhajt, és „elrendezi az egészet”.
– Nem tudok, Roland – mondta végül.
– Hogy érted, hogy „nem tudsz”?! – újra felrobbant. – Hisz… dolgozol! Neked ott a…
– Úgy értem – vágott a szavába, hangja sima volt, mint a tükörsima víz –, hogy nem fogom megtenni.
A vonal túlvégén dermedt csönd lett. Láthatóan nem fogta fel. Nem ehhez a válaszhoz volt szokva.
– Te… te… egy szemét vagy! – köpte a szavakat. – Itt hagysz minket?! Ilyen helyzetben?! Egy beteg anyával?!
– Én? – tekintete megakadt a parkettán futó karcoláson. – Én most épp itthon ülök. A saját lakásomban. Teát iszom. Te pedig, Roland – itt tett egy rövid szünetet –, te a Maldívon vagy. Illetve majdnem. Hiszen te magad mondtad, emlékszel, milyen jókat röhögtél rajta?
Hallotta, ahogy a férfi zihálva, csukladozva próbál levegőt venni.
– Te vagy az „invesztor”, Roland. Te „keresed a lehetőségeket”. Tessék, most is keresgélj.
– Kata! – esdekelt. – Katám! Ne haragudj! Hülye voltam! Nem úgy gondoltam…
– Pont úgy gondoltad – felelte halkan. – Pont azt gondoltad, amit kimondtál. Te vagy az az ember, aki az én pénzemből él, és közben a szemembe röhög. Az, aki képes megalázni engem az anyja előtt, csak hogy egy pillanatra győztesnek érezze magát. De nem vagy „invesztor” – tekintete közben a végrehajtótól érkezett levélre siklott a laptop képernyőjén. – Nem befektető vagy, Roland. Adós vagy. Egy sima, közönséges adós.
– De… most… mit csináljak?!
– Nem tudom, Roland. Hívd fel a haverjaidat. Kérj kölcsön. Add el azokat az új, türkiz bőröndöket. Ez többé nem az én problémám. Hiszen te mondtad: „Mi anyámmal megyünk a Maldívra, te meg a saját anyádhoz a faluba”.
Ránézett a régi, kopott bőröndjére az előszobában, amely még mindig ugyanott állt.
– Tudod… igazad volt. Tényleg le fogok menni falura. Most néztem a menetrendet. Két óra múlva indul a busz. Pihenni fogok. Leszek egy kicsit az anyámmal, aki – ellentétben a tiéddel – nem Maldív-szigeteket követel, csak azt, hogy menjek hozzá.
– Kata! Ne tedd le! Ne…!
– És amikor visszajövök, Roland – hangja most acélkeménnyé vált –, beadom a válópert.
– NE!
– És kérem a vagyonmegosztást is. Pontosabban – elmosolyodott azzal a hideg, „közgazdászos” mosolyával –, a közös adósságaink megosztását. Azokét, amelyek miatt most nem engedtek ki az országból. Főközgazdászként majd csak találok rá módszert, hogy végre te kezd el törleszteni őket. Egyedül.
Megnyomta a piros gombot.
Letiltotta a számát. Felállt, odalépett a szürke, „szégyenletesnek” csúfolt bőröndhöz. Megfogta a fogantyút. A kereke még mindig akadozott.
Elmosolyodott.
Sebaj. Majd vesz magának egy újat.
Kilépett a lakásból, ott hagyva őt a reptéren. Az anyjával, a hazugságaival, és a csillogó, türkiz, most már teljességgel haszontalan bőröndjeivel együtt.