Engedte, hogy megvegye azokat a bőröndöket. Engedte, hogy taxit rendeljen.
Engedte neki, hogy pontosan az legyen, aki valójában: felfuvalkodott, kegyetlen, üres léggömb.
Nem ő volt az a kisemmizett áldozat, akit száműztek a faluba.
Ő volt a néző az első sorban, aki drágán megvette a jegyét.
Élete férjének legmegalázóbb előadására.
Ránézett az órára. 10:30.
A taxi nagyjából másfél óra alatt ér ki a repülőtérre. Dél.
A jegyekből, amelyeket hanyagul a komódra hajított, látta, hogy a járatuk regisztrációja 12:40-kor kezdődik.
Elmosolyodott.
Nem utazott el a faluba. Kiment a konyhába. Feltette a vizet forrni.
Elővette a laptopját. Bekapcsolta a zenét.
Két órája volt még a függöny felgördüléséig.
A konyhában ült. A lakás csöndje már nem egyszerűen csengett, hanem úgy nehezedett rá, mint a víz alatti nyomás. Kata a faliórára pillantott. 12:45.
Elképzelte.
Közgazdászként hozzászokott, hogy folyamatokat képben lásson maga előtt. Most is így tett: hideg, már-már sebészi pontossággal játszotta le a fejében a jelenetet.
Ott vannak. Megérkeznek a vakítóan csillogó terminálhoz. Kipakolják a rikító türkiz, papagáytoll-színű, röhejes bőröndjeiket. Margit elégedetten, a közelgő diadal ízét érezve igazítja meg bézs kendőjét. Roland hófehér ingében úgy feszít, mint a világ ura, és hanyagul odalöki a hordárnak a pénzt (az ő pénzét).
Odasétálnak az üzleti osztály check-in pultjához (látta a jegyeket, nem fukarkodott: „anyának jár a kényelem”).
Átnyújtja az útleveleket. A sajátját, drága bőrtokban, meg az anyjáét.
A pult mögötti lány rájuk mosolyog. Lehúzza a dokumentumokat a szkenneren.
És a mosoly azonnal leolvad az arcáról.
A lány a monitorra mered. Pár billentyűt lenyom. Összehúzza a szemöldökét.
– Elnézést, egy pillanat.
Telefonál. Odalép a műszakvezető.
Mindketten a képernyőt bámulják. Aztán Rolandra néznek. Mosoly sehol.
– Roland úr?
– Igen! Mi a gond?
– Sajnálom, uram. Nem tudjuk felvenni a gépre.
– Hogyhogy nem?! – már emelkedik a hangja. – Jegyeim vannak! Itt van az anyám!
És akkor a műszakvezető udvarias, jéghideg, könyörtelen hangja:
– Uram, a Bírósági Végrehajtói Szolgálat nyilvántartása szerint az ön nevére ideiglenes kiutazási tilalom van érvényben a Magyar Köztársaság területéről.
Kata kis híján felnevetett a némán kongó konyhában. Szinte látta maga előtt az arcát. Lila-vörös, eltorzult, értetlen. Aztán Margitét, amikor felfogja, hogy nem lesz koktél iszogatás hófehér homokon.
Kortyolt egyet a már rég kihűlt teájából.
13:10.
Ha jól emlékszik, a gépük 14:30-kor indul. Mostanra elvileg a duty free-ben kellene ténferegniük. Ehelyett… valószínűleg még mindig ott vesztegelnek annál a pultnál. Vagy, ami még valószínűbb, Roland éppen üvölt a reptér biztonsági szolgálatával, „jogokat követel” és „megoldásokat keres”.
13:22-kor az asztalon heverő telefon szinte felrobbant.
Ez nem egyszerűen csörgés volt. Dühös, remegő, pánikszerű visítás.
A kijelzőn ez villogott: „Roland”.
Nem kapta fel rögtön. Hagyta csengetni. Három jelzés. Négy. Öt.
Aztán lassan felemelte a készüléket, és megérintette a zöld gombot.
– Igen.
– TE!!! TE TUDTAD!!!
A hang akkora erővel tört rá, annyira szétszaggatta a düh, hogy a hangszóró recsegett. A háttérben hallotta a reptéri zajt, és… mintha valaki üvöltene. Margit, minden bizonnyal.
– Mit tudtam, Roland? – a hangja nyugodt volt. Túlzottan is az.
– Te… te… kígyó! – üvöltötte a kagylóba. – Tudtad! Engem… ENGEM LEVETTEK A JÁRATRÓL! Nem engedtek fel! Azt mondják… azt mondják… tartozások!
– Micsoda kellemetlenség – jegyezte meg egyenletes, hűvös hangon Kata.
– „Kellemetlenség”?! – majdnem belefulladt a saját indulatába. – Te… te lejárattál! Te… te ezt megszervezted! Tudtad, hogy nem utazhatok ki! Hagytad, hogy megvegyem a jegyeket! Hagytad, hogy… Anyám! Neki… felment a vérnyomása! Mindjárt meghal! Mi meg itt állunk, mint… mint… és mindenki minket bámul! Ezekkel a bőröndökkel…
– A türkizekkel? – kérdezte halkan. – Gondolom, gyönyörűen mutatnak.
– Te… – egy pillanatra mintha elakadt volna a szava ettől a hangtól. – Te… most gúnyt űzöl belőlem?!
– Nem, Roland. Nem gúnyolódom. Csak tényeket közlök. Te tartozol. Az adósok nem léphetik át a határt. Én pedig – itt tartott egy rövid szünetet – én a faluban vagyok. Krumplit szedek. Emlékszel?
Csend lett a vonalban. Úgy tűnt, most kezd összeállni neki a kép.
– Te… – sziszegte. – Te… ezt direkt csináltad. Te…
– Közgazdász vagyok, Roland. Mindig tisztában vagyok az adósságokkal. Ellentétben bizonyos „befektetőkkel” – mondta. – Tudtam, hogy majdnem kétmillióval lógysz, nem is banknak, hanem magánszemélynek. Tudtam, hogy bepereltek. És azt is tudtam, hogy a végrehajtó kiutazási tilalmat rendelt el. Két napja tudom.