Lassan a saját bőröndjére siklott a tekintete. Öreg volt, megviselt, szürke. „Szégyen” – mondta rá.
Leült mellé a kis pamlagra. Hirtelen olyan hideg lett benne, mintha velük együtt az összes meleget kiszívták volna a lakásból.
„Mi megyünk a Maldív-szigetekre. Te meg a faluba.”
Még csak meg sem próbálta leplezni. Nem igyekezett bocsánatot kérni, úgy tenni, mintha sajnálná, hogy nem együtt utaznak. Élvezte ezt a kettéosztást. Fürdött ebben az ellentétben. Ő, a nagy „kenyérkereső” (aki valójában rajta élősködik), az anyját viszi a paradicsomba. Ő pedig, a „szolgáló személyzet”, oda megy, ahol szerinte a helye van: sárba, hidegbe, „krumplit kapálni”.
Hogy jutott idáig? Ő, Kata, vezető közgazdász. Az a nő, akit a partnerek tiszteltek, a beosztottak pedig rettegtek. Hogyan engedhette, hogy ilyenné… ilyen semmivé silányítsák? Olyan rongyos bőrönddé, amelyet az ember undorodva arrébb rúg a lábával?
Az emlékezete készségesen odatolta a választ. Nem ma kezdődött ez. Öt éve indult, azon a napon, amikor az ő „zseniális” startupja (kínai drónok továbbértékesítése) kipukkadt, és nem nyereséget, hanem irtózatos adósságot hagyott maga után.
Élesen fel tudta idézni azt az estét. Ugyanazon a pamlagon ült, ahol most ő. Összeomlott volt. Nem a bűntudattól – dehogy. A sértettségtől. Őt, a zsenit, „nem értették meg”, „átverték”, „elárulták”. Sírt. Egy ötvenéves férfi zokogott, mint egy gyerek, akitől elvették a játékát.
Ő pedig, a maga negyvennégy évével, azt tette, amit mindig is. Megsajnálta. Átölelte. Azt mondta: „Roland, ne emészd magad. Hiszen itt vagyok neked. Megoldjuk. Én mindent elrendezek.”
És el is rendezett.
Felvett egy újabb hitelt a saját nevére, hogy kifizesse az ő tartozásait. Az összes számlát, a lakáshitelt, minden befizetnivalót átíratott magára. A saját vállára vette ezt a terhet, hogy ő „összeszedhesse magát”.
Ő pedig… öt éven át „szedte össze magát”.
Először a kanapén feküdt, mert „depresszión ment keresztül”. Aztán elkezdett „lehetőségeket keresni”, órákig ült a net előtt. Idővel „befektetővé” avanzsált, tőzsdézni próbált (természetesen az ő pénzével), és szépen eljátszotta a maradék megtakarításukat.
Kata hallgatott. Ő volt az „erős”. Ő volt a „megértő”. Ő volt a „közgazdász”, aki „mindent átlát és kiszámol”.
És valóban, kiszámolt mindent.
A parkettán húzódó karcolást bámulta, de a fejében nem a Maldív-szigetek képei jártak. Számok futottak előtte.
Három héttel korábban történt. Szokás szerint a konyhaasztalnál ült, épp a házi „költségvetést” rakta össze. És akkor rábukkant valamire, amitől megfagyott benne a vér. Egy fizetési meghagyásra. Amelyről ő természetesen „elfelejtett” szólni.
Kiderült, hogy az a „zseniális” startup nem egyszerűen veszteséges volt. Egy olyan hitelre épült, amelyet nem banktól, hanem valami magánszemélytől vett fel. Eszeveszett kamatra. És Roland, az ő „befektetője” egyszerűen… abbahagyta a törlesztést.
Kata akkor két napját azzal töltötte, hogy ügyvédeket és a végrehajtói irodát hívogatta. Titokban intézkedett, miközben ő odabent a nappaliban „lehetőségeket kutatott”. Az egészet azért csinálta, hogy „megmentse” őt. Megint.
És akkor megtudta az igazat.
Az adósság összegét. Hatalmas volt, a kamatokkal együtt majdnem kétmillió. Folyamatban lévő végrehajtás. Inkasszó a számlákra (amelyek szerencsére nem az ő nevén voltak). És…
Kata nagyon lassan, kimérten előhúzta a telefonját a farmerzsebéből.
Nem a Maldívokról szóló fotókat kezdte nézegetni. A levelezését nyitotta meg.
Ott, egy külön mappában, „Munka_Sürgős” néven, ott feküdt az e-mail, amelyet két napja kapott.
Hivatalos válasz az Igazságügyi Végrehajtói Szolgálattól, amelyet az Ügyfélkapun keresztül kért le.
Megnyitotta. A szeme rögtön arra az egy sorra tapadt.
„…az adós, Roland, … szül., … ellen … számú végrehajtási eljárás van folyamatban. Az illetékes végrehajtó … kelt határozata alapján az adósra ideiglenes kiutazási tilalom került elrendelésre a Magyar Köztársaság területéről.”
Roland nem tudta, hogy az adósságai miatt külföldre sem léphet ki.
Ő, az ő „igazi férfi”, az ő „győztes hőse” most, ebben a pillanatban éppen a taxiban vágtat a reptér felé. Úton a debreceni repülőtérre, hogy bejelentkezzen a „Debrecen – Malé” járatra.
Ő, a makulátlan fehér pólóingében. Mellette az anyja, aki a kis „neszesszerét” szorongatja. És a két fénylő türkizkék bőrönd, amelyek együtt nagyjából két havi fizetésének feleltek meg.
Ő pedig, Kata, mindezt tudta. Már két napja.
Elmondhatta volna neki. Leállíthatta volna ezt az egész bohózatot. Megmenthette volna a megszégyenüléstől.
De nem tette.
Nézte, ahogy kineveti. Hallgatta, ahogy megalázza, miközben „krumplit kapálni” küldi.