Az előszobában, mint valami diadalmas, egyben pimasz bejelentés, két vadonatúj, hatalmas, rikító türkiz polikarbonát bőrönd állt. Fényes oldaluk csillogott, a bolti címkék még ott lifegtek a fogantyújukon. Mellettük, szinte szégyenlősen a falhoz simulva, ott árválkodott az ő, Kata régi bőröndje – kopott, vászon, egy akadozó kerékkel, két helyen áttekerve ragasztószalaggal.
– Rolandkám, betetted a neszesszeremet? Azt, amiben a naptej is van? – szűrődött ki a hálószobából az anyósa, Margit elkényeztetett, mégis elégedett hangja.
– Betettem, anya, mondtam már! – felelte vidáman Roland, a férje.
Kata némán gyömöszölt egy vastag pulóvert és gyapjúzoknikat az agyonhasznált utazótáskájába. Hiszen ők nem egy irányba utaztak. Ők – Roland és az anyja – a Maldív-szigetekre repültek. Ő, Kata, pedig a saját idős édesanyjához készült vidékre, egy faluba, jó messze Debrecentől, ahol novemberben már megül az első hó, és a házban egyszerre érződik a sparhelt melege és a valocordin fojtott illata.
Nem vágyott a faluba; persze, szerette az anyját, de most minden porcikájával velük akart lenni. A tenger után sóvárgott, az után a mesebeli, vakítóan fehér homok után, amelyről Roland az elmúlt két hónapban szünet nélkül áradozott a fülébe.
„Kata, képzeld, szinte a kezünkbe pottyantak az utolsó pillanatos utak! Majdnem ingyen! Anyának muszáj kicsit rendbe szedni az egészségét, az orvos is mondta!”
Negyvenkilenc évesen, egy nagy cég vezető közgazdászaként nagyon is tisztában volt vele, hogy a Maldív-szigetekre szóló „last minute” utak nem léteznek „szinte ingyen”. De hallgatott. Ugyanúgy hallgatott, ahogy az elmúlt öt évben mindig. Amióta Roland „zseniális” vállalkozása csúfosan becsődölt, és ő, az ő Rolandja otthon ragadt, „befektetővé” avanzsálva. Most már ő „kezelte” a családi kasszát – vagyis az ő fizetését.
Kata gürcölt, egyedül cipelte a hitelt, a kölcsönöket, amelyek Roland „bizniszéből” maradtak utána, és az anyósa egyre növekvő igényeit, amíg a férje állítólag „új lehetőségeket keresett”.
Mostanra „a lehetőség” meglett, és Roland frissen borotválva, új, vakítóan fehér pólóingben, drága parfümillattal belépett az előszobába, majd undorodó pillantást vetett Kata ócska bőröndjére.
– Legalább egy rendes, új bőröndöt vehettél volna magadnak. Tiszta szégyen, ahogy ez kinéz.
– Arra nem voltak „last minute” akciók – mondta halkan Kata, a szemét le sem emelve a táska cipzárjáról.
– Ja, persze, persze – vigyorgott Roland. Remek hangulatban volt, az elutazás mámoros előérzetével a gyomrában. Úgy feszített, mint egy győztes hadvezér, egy „igazi férfi”, aki a mamáját a világ legjobb üdülőhelyére viszi pihenni.
Végigmérte a szürke, leharcolt bőröndöt, aztán büszkén végigsimított a saját, rikító türkiz monstrumain a tekintetével. Szinte szétfeszítette a mellkasát a gőg és valami kicsinyes, gyerekes diadalérzet.
– Mi anyuval a Maldív-szigetekre megyünk, te meg a sajátodhoz a faluba – nevetett a férfi.
Nem egyszerű kijelentés volt ez, hanem jóleső lassúsággal kimondott megalázás, amelynek minden ízét ki akarta élvezni – úgy, hogy hallja ő is, és a szobából éppen ekkor, tetőtől talpig bézsbe öltözve „kievickélő” anyja is.
Kata megmerevedett, kezében összegyűrődtek a gyapjúzoknik. Mert amit Roland mondott, az nem puszta tényközlés volt, hanem nyilvános megszégyenítés, igazi ítélethirdetés. Most, a saját anyja előtt, hangosan, világosan kijelölte számára a helyét: ő csak a szolgálat, a „kisember”, aki a „faluba” utazik, míg ők az „urak”, akik a „Maldív-szigetekre” repülnek.
– Rolandkám, ugyan már, miket beszélsz! – szisszent fel álragadtatással Margit, gondosan elrejtve szája szélén a megelégedett mosolyt. – Kata a mamához megy! Az szent dolog!
– Szent, aha! – röhögött Roland. – Mi, anya, koktélt fogunk szürcsölni a parton, ő meg… hát mit is szoktatok ott, Katám? Krumplit ásni?
Választ sem várva megragadta két csillogó bőröndje kihúzható fogantyúját, kinyitotta az ajtót, és hátravetett félvállról egy mondatot:
– Na, anya, induljunk! Itt a taxi! Te meg – bólintott Kata felé – ne hervadj itt egyedül.
Kata ott maradt az előszobában, mozdulatlanul, a saját, ócska, senkinek sem kellő bőröndje mellett. A fülében még mindig Roland nevetése csengett.
Az ajtó becsukódott.
A zár apró kattanása úgy hasított bele az ürességbe, mint egy lövés, amely az utolsó, vékony szálat is elpattintja. Férje hangos, önelégült nevetése mintha még mindig rezgett volna a levegőben, összekeveredve új parfümjének finom, de bántóan drága illatával.
Kata ott állt. Egyedül.
A csend, amely ezután ráborult, nem egyszerűen a hangok hiánya volt. Súlyos, fojtó, vattaszerű némaság telepedett rá, amely a padlóhoz szegezte.
A parkettát nézte. A helyet, ahol az imént még a két rikító türkiz bőrönd feszített. A fényes felületen most egy ronda, fekete csík húzódott végig – Roland, ahogy sietve kirángatta az egyiket, erővel végigvonszolta a kerekét. Karcolás. Pont azon a parkettán, amit ő, Kata három hónapig válogatott gondosan, és a saját bónuszából fizette ki.