Este találkozott barátnőjével, Lenával egy kávézóban, és elmesélte az eseményeket.
— Te jó ég! — döbbent meg Lena. — Komolyan azt gondolták, ajándékba odaadod a lakást?
— Pontosan. Galina biztos volt benne, hogy nem mersz nemet mondani.
— És Viktor? Tényleg nem látja, mennyire abszurd ez?
Tamara szomorúan elmosolyodott:
— Úgy nőtt fel, hogy az anyja mindig mindent jobban tudott. Ezt megváltoztatni… nem tudom, lehetséges-e.
— Talán így a legjobb — ragadta meg Lena a kezét. — Gondolj bele: mi lett volna, ha gyerekek születnek? Galina teljesen tönkretette volna őket is.
Tamara megdermedt. Erre még nem gondolt, de a barátnője igaza volt. Milyen anya lehetett volna, ha minden mozdulatukat megfigyelik és irányítják?
— Igazad van — mondta végül. — Talán ez volt a legjobb, ami történhetett.
Eltelt egy hónap. Tamara berendezte a lakást, vett egy macskát — egy pihe-puha, vörös kandúrt, Barsikot, akiről mindig álmodott, de akit Galina soha nem engedett volna be. Élete lassan visszarendeződött.
Viktor ritkán írt. Néha találkozót kért, néha önzéssel vádolta, néha panaszkodott, hogy az anyja kikészült. Tamara röviden és tárgyilagosan válaszolt.
Egy este csengettek. Tamara ajtót nyitott és megdermedt: Galina Petrovna állt ott. Egyedül, Viktor nélkül.
— Bejöhetek? — kérdezte szokatlanul halk hangon.
Tamara félrehúzódott, és beengedte. Galina körbenézett:
— Szép kis hely.
— Köszönöm — Tamara nem kínált ülőhelyet. — Miért jött?
Galina mélyet sóhajtott:
— Beszélgetni szeretnék. Vitya… teljesen kikészült. Nem eszik, nem alszik.
— Sajnálom — felelte Tamara szárazon.
— Nem, te nem sajnálod! — csattant fel az anyós, aztán visszafogta magát. — Bocsásd meg. Nem veszekedni jöttem.
— Akkor miért jött? — kérdezte Tamara.
Pillanatnyi csend után Galina megszólalt:
— Tudod, egész életemben azt hittem, jól csinálom. Felneveltem egy fiút, otthont teremtettem. Aztán te jöttél: fiatal, önálló. Én meg megijedtem.
Tamara meglepődött.
— Igen, megijedtem — folytatta Galina. — Hogy elvesztem a fiamat. Hogy egyedül maradok. Harcoltam — de nem ellened, hanem a saját félelmemmel.
— És most? — kérdezte Tamara halkan.
— Most a fiam boldogtalan. Te is az vagy. Rájöttem, mit tettem.
Tamara hallgatott; nem erre számított.
— Nem kérem, hogy térj vissza — sietett hozzátenni Galina. — Csak azt kérem, adj neki még egy esélyt. Szeret téged. Ügyetlenül, a maga módján, de szeret.
— És ön? — kérdezte Tamara. — Képes lesz elengedni? Hagyja, hogy ő élje a saját életét?
Galina lehajtotta fejét:
— Megpróbálom. Esküszöm, megpróbálom.
Miután távozott, Tamara hosszasan ült a sötétben. Barsik felmászott az ölébe és dorombolni kezdett. Simogatta a puha bundát és gondolkodott.
Megváltozhat-e valaki? Visszatérhet-e Viktor ahhoz a férfihoz, akit szeretett? Képes lesz-e Galina valóban hátrébb lépni?
A választ nem tudta. Egy biztos volt: soha többé nem engedi, hogy megfosszák a méltóságától. Nem mond le a lakásáról, a függetlenségéről, a jogáról, hogy önmaga legyen.
És Viktor… majd az idő dönt. Ha valóban szereti, bizonyítja majd tettekkel, nem szavakkal. Talán — csak talán — esélyük lesz egy valódi családra: kontroll és manipuláció nélkül, úgy, hogy senkinek nem kell feladnia önmagát.
Tamara felkapcsolta a villanyt és kiment a konyhába vacsorát készíteni. Barsik vidáman követte, nyávogva.
Az élet ment tovább. Az ő élete. Az ő lakásában. Az ő szabályai szerint.
És ez csodálatos volt.