Reggel az ajtó csöngése ébresztette. Köntöst kapott és bekukucskált: Viktor állt kint, gyűrött arccal, vörös szemmel.
— Toma, kérlek, nyisd ki — hangja könyörgő volt. — Beszéljünk.
Tamara kinyitotta.
— Gyere be.
Viktor végignézett a lakáson.
— Szép hely. Olyan… otthonos.
— Köszönöm — ment a konyhába Tamara. — Teát kérek?
— Kérek — ült le Viktor. — Toma, beszéljük meg. Anyu azt mondta…
— Állj — szakította félbe Tamara. — Ha csak az anyád üzenetét hoztad, mehetsz.
— Nem, én… — bizonytalanodott Viktor. — Én beszélni akarok. Tudod, anyu aggódik. Hozzászokott, hogy minden az ő szabályai szerint történik.
— És te is hozzászoktál — jegyezte Tamara, miközben teát töltött.
— Lehet — bólintott Viktor váratlan őszinteséggel. — De ez nem indokolja a család széthullását.
— És amit köztünk láttam, te szerinted család volt? — ült le vele szemben Tamara. — Az anyád uralta az életünket: mit vegyek fel, mit főzzek, hogyan éljek. Te mindig mellette álltál.
— Ő az anyám — lesütötte szemét Viktor. — Nem mehetek szembe vele.
— Én meg a feleséged vagyok. Vagyis voltam. És te sosem álltál mellettem.
Viktor csendben forgatta a bögrét, majd felnézett:
— Bocsáss meg. Nem értettem, milyen nehéz neked. Anyu mindig… jónak tűnt.
— Ő az anyád, és szereted. Rendben — sóhajtott Tamara. — De amikor egy férfi megnősül, új családot kell alapítania. Az legyen az első.
— El akarsz válni? — kérdezte halkan Viktor.
Tamara sokáig hallgatott. Még mindig szerette őt, de az a férfi, akibe beleszeretett, eltűnt.
— Külön akarok élni — mondta végül. — Gondolkodni. Te is gondold át: mi fontosabb neked — az édesanyád vagy a feleséged.
— Ez igazságtalan feltétel!
— Az igazságos az lenne, ha nem várnád el, hogy ajándékba odaadjam a lakásomat — rázta meg a fejét Tamara. — Belefáradtam, hogy harcolok a helyemért az életedben.
Viktor felállt.
— Értem. Remélem, boldog leszel a kis lakásodban. Egyedül.
— Remélem egyszer felnőtt férfi leszel, nem örök anyuci kedvence — válaszolta Tamara.
Amikor kizárta maga mögött az ajtót, Tamara nem sírt. Az ablakhoz lépett, kinyitotta; tavaszi, friss levegő áramlott be. A játszótéren gyerekek nevetgéltek.
Tamara elmosolyodott. Fájdalmas volt, talán válás lesz, de először három év után felszabadultnak érezte magát: mentesnek a kontrolltól, a megalázástól és az állandó védekezéstől.
Megint csörgött a telefon: „Galina Petrovna”. Tamara megszakította a hívást és letiltotta a számot. Aztán Ljudmiláét is.
Viktorénál hezitált. Még reménykedett, hogy egyszer megváltozik. A remény azonban napról napra halványult.
Egy héttel később üzenet érkezett Viktortól: „Mama szeretne találkozni. Készen áll bocsánatot kérni.”
Tamara elmosolyodott: készen bocsánatot kérni? Mindezek után?
„Nem” — válaszolta tömören.
„Tönkreteszed a családunkat!” — jött dühös üzenet.
„Nem, Vitya. A ti családotokat az anyád tette tönkre. A miénk pedig valójában soha nem is létezett.”
Tamara félretette a telefont és elővette a centit. Ki kellett mérnie a szobát, hogy rendeljen új bútort. A saját bútorát. A saját lakásába. Az új életéhez.
Másnap a munkahelyén a kollégák azonnal észrevették a változást. Nem tűnt többé fáradtnak és megtörten. Mosolygott, viccelődött, lelkesedéssel beszélt az új tanévről.
— Mintha éveket fiatalodtál volna — jegyezte a helyettes igazgató, Jelena Nyikolajevna. — Mi történt?
— Új lakásba költöztem — mosolygott Tamara.
— És a férjed? — kérdezte óvatosan egy kolléganő.
— A férjem az anyukájával maradt — felelte Tamara higgadtan.
Jelena Nyikolajevna együttérzően bólintott. Ő is megtapasztalta egykor a válást, tudta, milyen nehéz.
— Ha segítség kell, szólj — mondta.
— Köszönöm — Tamara meghatódott. A Viktorral töltött három év alatt majdnem elvesztette a barátait és a kollégáit is, mert Galina Petrovnának nem tetszett, ha „idegenek” voltak az életükben.