— Na, megjött! — csattant fel Galina. — Ljudocska, nézd csak! Ez a hölgy nem bízik a fiamban!
Ljudmila végigmérte Tamarát:
— Hallottam a történetet. Nagyon csúnya dolog, Tamara. Nálunk ez nem szokás.
— Az ön családjában nem szokás, hogy egy nőnek saját tulajdona legyen? — kérdezte Tamara nyugodtan.
— Ne csűrd-csavard! — morogta Galina. — Itt bizalomról van szó! Családi értékekről!
— Pontosan — erősítette Ludmila. — Az én lányom is mindent a férjére íratott. Lakást, autót. És boldogan élnek!
Tamara ismerte a történetet: Ljudmila lánya két év után elvált, és semmije sem maradt. Ezt azonban felesleges lett volna felhozni.
— Tamara, ülj le — mutatott egy székre Viktor. — Ljud néni külön jött el, hogy beszéljen veled.
— Miről beszélni? — Tamara nem ült le. — A lakás megvan, átírattam.
— Pont erről van szó! — rángatta elő Galina a papírokat. — Vitya megoldást talált. Ajándékozd át neki a lakást! Itt a szerződés, csak alá kell írnod.
Tamara nem hitt a fülének. Komolyan azt hiszik, odaadja nekik ingyen azt, amit a nagymamája pénzéből vett?
— Nem — mondta tömören.
— Hogyhogy nem?! — robbant ki Ludmila. — Mit képzelsz te magadról?!
— És én? — vágott vissza Tamara. — Dolgozom, pénzt hozok haza, vezetek egy háztartást. Jó feleség vagyok — de ettől nem kell mindent átadnom!
— Dehogynem! — kiabálta Galina. — Tisztelned kell a férjedet! Bíznod kell benne!
— Tisztelem és bízom — érezte Tamara a düh növekedését. — De a tisztelet nem jelenti azt, hogy jogom sincs semmihez!
— Hogy mersz így beszélni! — ugrott fel Galina. — Vitya, hallod, mit mond?!
— Toma, fejezd be — állt fel Viktor. — Nem viselkedsz rendesen. Írd alá, és vége az egész cirkusznak.
— Nem én viselkedem rendellenesen? — nevetett fel Tamara. — Ti szerveztek családi gyűlést, hogy elvegyétek a lakásomat!
— Senki nem vesz el semmit! — sértődött Ludmila. — De rendes családban a tulajdon a férfié!
— Egy tisztes családban egymást tisztelik — felelte Tamara. — Nem indítanak hadjáratot valaki ellen pénz miatt.
— Hadjárat? — Galina Petrovna újra a szívéhez kapott. — Vitya, hallottad? Jaj, rosszul vagyok!
Most Tamara nem dőlt be a színjátéknak.
— Ennyi! Elegem van! Három éve tűröm a manipulációit, a hisztijét, hogy minden lépésemet irányítani próbálja. De a lakásomat nem adom oda!
— Akkor takarodj innen! — ordította Viktor. — Takarodj ki a házamból!
— A házad? — Tamara keserűen elmosolyodott. — Ezt a lakást közösen bérlőjük és a rezsit is felezzük. De tudod mit? Igazad van: megyek — a saját lakásomba.
Megfordult és a hálóba ment pakolni. Mögötte Galina rikácsolt, Ljudmila könyörgött, Viktor fenyegetőzött. Tamara már döntött.
Két óra múlva bőrönddel állt az ajtóban. Viktor elállta az útját:
— Komolyan gondolod? Egy rohadt lakás miatt tönkreteszed a családot?
— Nem a lakásról van szó, Vitya — válaszolta Tamara fáradtan. — A tiszteletről. Arról, hogy jogom van embernek lenni, nem a mama árnyékában.
— Mit értesz te a családról?! — sziszegte Galina. — Egy üres cső vagy! Három éve vagytok házasok, és még gyerek sincs!
Ez mély sebet ejtett. Tudta, hogy gondjaik vannak a teherbeeséssel, és már vizsgálatokon is jártak. Ezt fegyverként használni kegyetlen volt.
— Minden jót, Galina Petrovna — kinyitotta az ajtót Tamara. — Vitya, ha beszélni akarsz, tudod a számom.
Az új lakás csenddel és friss festék illatával fogadta. Egy szoba volt, kicsi, de az övé. Letette a bőröndöt az előszobába és az ablakhoz lépett; a kilátás egy csendes udvarra és játszótérre nyílt.
A telefon folyton csörgött: Viktor, Galina, még Ljudmila is — mind próbálták elérni. Tamara lenémította, lefeküdt az aznapi új kanapéra, amit hoztak.
A három évre gondolt: hogyan veszítette el önmagát próbálva megfelelni az anyós elvárásainak; hogyan vált Viktor szeretőből anyuci fiává; és hogy a szerelem önmagában nem jogosít fel senkit arra, hogy hagyja megalázni magát.