— Köszönöm — Tamara elővette az iratokat. — Intézzük el ma.
Egy órával később kilépett az irodából a tulajdoni lappal a kezében. Most már a lakás az övé volt. Nem érzett örömöt — csak aggodalmat, ami otthon várhat rá.
Késő este ért haza, késleltetve a találkozást velük. De elkerülni nem lehetett: ahogy belépett, Galina Petrovna hangja harsant fel a nappaliból:
— Na végre, megérkezett a nagyasszony!
Tamara belépett. Viktor a kanapén ült anyja mellett; mindketten úgy néztek rá, mintha vétkezett volna.
— Na, elégedett vagy? — kezdte Viktor. — Megvetted a kis lakásodat?
— Igen — vetette le a kabátját Tamara. — Minden el van intézve.
— És nem szégyelled magad? — csattant fel Galina. — Családot szégyenítesz meg! Mit mondanak majd az emberek?
— Kik? — kérdezte Tamara fáradtan.
— Mindenki! A szomszédok, a rokonok! Azt fogják mondani, hogy nem bízol a férjedben, nincs rend a családodban!
Tamara leült a fotelbe velük szemben:
— Galina Petrovna, ez az én pénzem. Jogom van úgy rendelkezni vele, ahogy szeretném.
— A te pénzed! — gúnyolódott az anyós. — És ki tartott el téged három évig? Ki adott ruhát? Az én fiam!
Ez hazugság volt. Tamara tanárként dolgozott, és nem keresett kevesebbet Viktornál. A kiadások mindig megoszlottak. Vitázni az anyóssal hiábavaló volt — az ő világában csak az létezett, amit ő igaznak hitt.
— Anyának igaza van — szólt közbe Viktor. — Én gondoskodtam rólad, te pedig így hálálod meg.
— Vitya, mindketten dolgozunk, mindketten hozzájárulunk — próbálta magyarázni Tamara. — Ez az összeg a nagymamámtól származott. Semmi köze a közös kasszához.
— Mindenhez van köze! — visított Galina Petrovna. — Normális családban nincs „enyém” meg „tiéd”!
— Akkor miért szerepel a nyaraló csak az ön nevére? — robbant ki Tamara. — És miért van Viktor autója is csak önnél?
Galina Petrovna egy pillanatra megingott, aztán gyorsan visszatért:
— Az más! Egy férfinak kell, hogy legyenek tulajdonai! Egy nőnek meg… bízni kell a férjében!
— Bízom Viktorban — nézett férjére Tamara. — De ez nem jelenti, hogy mindent neki kell adnom.
— Önző vagy! — kiáltotta Viktor. — Csak magadra gondolsz!
Ez a támadás mélyen érintette Tamarát. Önző? Ő, aki három éve eltűrte az anyós csipkelődéseit, főzött az egész családra, mosott, takarított, és hétvégén Ljudmila asszonyt fuvarozta?
— Tudjátok mit? — állt fel Tamara. — Elegem van. Folytassuk holnap.
— Nem mész sehova! — pattant fel Galina Petrovna. — Most mindent eldöntünk! Vitya, szólj neki!
— Toma, ülj le — parancsolt Viktor. — Anyának van mondanivalója.
De Tamara nem ült le. Ott állt, és nézte ezt a két embert, akik úgy vélték, joguk van beleszólni az életébe, a pénzébe, a döntéseibe.
— Nem — mondta halkan, de határozottan. — Én lefekszem. Ha beszélni akartok, tegyétek meg nélkülem.
Megfordult és a háló felé indult, hátrahagyva a döbbent Viktort és az anyját a nappaliban. Galina Petrovna felháborodott kiáltásait hallotta mögötte, de nem fordult vissza.
A hálóban bezárta az ajtót és a falnak dőlve ült. A szíve gyorsan vert. Tudta, hogy átlépett egy láthatatlan határt: megsértette a család íratlan szabályait, amelyek szerint az anyós szava törvény, és a menynek hallgatnia kell.
Megzörrent a telefonja. Üzenet barátnőjétől, Lenától: „Na, megvetted a lakást? Gratulálok!”
Tamara szomorúan elmosolyodott. Igen, megvette — de milyen áron?
A következő napokban feszült légkör uralkodott otthon. Viktor szándékosan csendes volt, Galina Petrovna minden alkalommal felsóhajtott és a szívéhez kapott. Tamara tűrte a bojkottot, tudva, hogy bármilyen próbálkozás a kibékülésre újabb balhéhoz vezetne.
Péntek estén, amikor hazaért, meglepetés fogadta: a nappaliban nemcsak Viktor és az anyja ültek, hanem Viktor nagynénje, Ludmila Petrovna is, Galina nővére.