— Itt írja alá, és a lakás öné lesz — mondta a közjegyző, mire hirtelen visszahúztam a kezemet, mert láttam, hogy az anyósom már a papírjaim felé nyúlt.
— Itt írja alá, és a lakás az Öné lesz — tolta előre a közjegyző a dokumentumokat Tamara felé, de ő élesen visszarántotta a kezét, amikor észrevette, hogy a férje anyja már a papírok után kap.
Ez a pillanat a közjegyző irodájában fordulópontot hozott Tamara számára. Ott ült a nő, szorongatva az iratokat, és érezte, ahogy hideg futkos a gerincén.
Mellette Viktor ült, szemben pedig Galina Petrovna, a férj anyja. Precízen elkészített frizurája és rideg, szürke tekintete három éve tette elviselhetetlenné Tamara életét.
— Nos, nézzük — igazította meg szemüvegét a közjegyző. — A vevő neve Tamara Szergejevna, igaz?
— Nem! — csattant fel élesen Galina Petrovna. — A fiam nevén legyen! Logikus: az ingatlan a férfié kell, hogy legyen.
Tamara dühöt érzett felfakadni magában. Ezt a lakást a nagymamájától örökölt pénzből vásárolta. Olyan összeget, amit öt évig gyűjtött és fialtatott. És most az anyósa azt akarja, hogy Viktorra írják a tulajdont?
— Anyámnak igaza van — szólt váratlanul Viktor. — Jobb így.
Tamara döbbenten nézett rá a férjére. Hiszen erről már megállapodtak! Úgy döntöttek, a lakás az ő nevére lesz, hiszen az az ő pénze!
— Vitya, hát megbeszéltük… — kezdte, de Galina Petrovna közbevágott:
— Drágám, ne csinálj jelenetet idegenek előtt. Tudod, hogy ez a családnak az érdekét szolgálja. Ki tudja, mi lesz, ha elválnátok — ne maradjon semmi az én fiamnak!
A közjegyző köhintett:
— Elnézést, de én csak azt írhatom alá, ami az adásvételi szerződésben szerepel. Ott Tamara Szergejevna a vevő.
— Ezt át lehet írni! — emelte fel a hangját Galina Petrovna. — Vitya, mondd meg neki!
Viktor zavarodottan fészkelődött:
— Toma, lehet, hogy anyunak igaza van. Írassuk rám, mit számít? Végülis család vagyunk.
Tamara torka összeszorult. Amikor három éve összeházasodtak, Viktor még másféle ember volt: gyengéd, figyelmes, támogatott mindenben. De miután az anyja közelébe költöztek, minden megváltozott.
Galina Petrovna elkezdte irányítani az életüket, Viktor pedig… már nem a férje volt, hanem anyuci kisfia, aki egy lépést sem mert tenni engedély nélkül.
— Nem számít? — próbált nyugodtan maradni Tamara. — Ez az én pénzem, Vitya. A nagymamám hagyatéka.
— Na és? — fújtatott Galina Petrovna. — Család vagytok! Normális családban minden közös. Vagy talán nem bízol a férjedben?
Tamara az anyósára tekintett. Ettől a nőtől mindig azt érezte, hogy nem méltó a drága fiához: túl egyszerű, túl szerény, túl önálló. Galina Petrovna egy másik menyet kívánt — engedelmeset, szót fogadót, olyat, aki teljesíti minden kívánságát.
— Bízom Viktorban — mondta lassan Tamara. — De a lakás az én nevemen marad.
A helyiségben csend támadt. Galina Petrovna arca elvörösödött:
— Hálátlan vagy! Befogadtunk a családba, és te…
— Én pedig? — Tamara felállt. — A saját pénzemből vásároltam, és én akarok tulajdonos lenni. Ez bűn lenne?
— Vitya, hallod, hogyan beszél velem?! — kapott a szívéhez az anyós. — Jaj, rosszul vagyok…
Viktor felugrott és az anyjához rohant:
— Mama! Anyu! Toma, mit tettél vele?!
De Tamara ismerte ezt a jelenetet. Valahányszor kiállt magáért, Galina Petrovnának azonnal „szívpanasza” lett.
— Hívjak mentőt? — kérdezte a közjegyző, de Galina visszautasította.
— Nem kell! Csak vizet… Vitya, vigyél haza!
Viktor segített felállni az anyját, majd villámló tekintettel nézett Tamarára:
— Boldog vagy? Eddig ide jutottál anyámmal!
— Csak a saját pénzemből vásároltam a lakást — felelte Tamara fáradtan.
— Otthon megbeszéljük — morogta Viktor, és kivezette anyját.
Tamara egyedül maradt. A közjegyző együttérző pillantást vetett rá:
— Nehéz helyzet. De a törvény szerint joga van a lakást a saját nevére íratni. Ez az Ön pénze és az Ön döntése.