– Tudod… én is nagyon szerettem azt a gyűjteményt – szólalt meg váratlanul lágy hangon. – Az is az életünk része volt. Amikor eladtam, bennem is elszakadt valami. De arra gondoltam: ha te kész vagy kockára tenni a családunkat, az otthonunkat a saját szórakozásodért, miért kellene nekem óvnom a kincseidet?
Dezső nem válaszolt, egyszerűen nem talált szavakat.
– Isten veled – mondta végül Henrietta Major, és kilépett a dolgozószobából. Egy perccel később becsapódott a bejárati ajtó.
Dezső egyedül maradt az üres szobában, a kopár polcokat bámulva. A telefonja újra megremegett, de most nem is pillantott rá. Inkább kihúzta az íróasztal fiókját, és elővette a régi fényképet: ő és az apja, amint egy frissen megvett, ritka bélyeget nézegetnek. A hátoldalon kifakult sorok: „A fiamnak. Őrizd meg azt, ami igazán értékes.”
A mondat keserű iróniája szinte arcul csapta. A legfontosabbat nem tudta megőrizni: a bizalmat, a szeretetet, a családját. Egy délibáb után loholt, és közben elveszítette a valóságot.
Megszólalt a telefon – most már nem üzenet jött, hanem hívás. A kijelzőn Lilla Fehér neve villant fel. Dezső néhány másodpercig csak nézte a villogó képernyőt, aztán határozott mozdulattal a hívás elutasítására nyomott. Ezután megnyitotta a névjegyzéket, megkereste a nevét, és letiltotta. Nem hozza vissza a gyűjteményét, a házasságát sem menti meg, de ez volt az első lépés afelé, hogy abbahagyja a saját életének szétrombolását.
Kilépett a házból, maga sem tudta, merre indul. Csak ment az utcán, próbálta hozzászoktatni magát a gondolathoz, hogy minden visszavonhatatlanul megváltozott. Autók húztak el mellette, az emberek siettek a dolguk után, az őszi nap fényt szórt a városra. A világ ment tovább a maga útján, miközben az ő világa éppen most omlott darabokra.
A sarkon észrevette azt az éttermet, ahol annyiszor találkozott Lilla Fehérrel. Hirtelen ráébredt, hogy a legkisebb késztetést sem érzi, hogy belépjen. Az a sok titkos találkozó, az ellopott órák, a hazugságok… Mi értelme volt az egésznek?
Dezső sarkon fordult, és az ellenkező irányba indult el. Nem tudta, lesz-e valaha esélye visszaszerezni Henrietta Major bizalmát. Nem tudta, a lánya képes lesz-e megbocsátani neki, amikor egyszer mindent megtud. Azt sem tudta, össze tudja-e még valaha rakni a semmivé lett gyűjteményt. Egyvalamiben azonban biztos volt: ideje felhagyni a hazudozással. Másoknak is, de legfőképp önmagának.
Elővette a telefonját, és üzenetet írt. Nem Lillának, hanem Henrietta Majornak: „Igazad van. Mindent elrontottam. Nem tudom, lehet-e bármit jóvátenni, de meg akarom próbálni. Ha valaha kész lennél beszélni, én várni fogok.”
Nem számított rá, hogy hamar válasz érkezik, de a telefon szinte azonnal megremegett: „A beszélgetés már nem segít. Túl késő.”
Dezső ökölbe szorította a kezében a készüléket, és csak akkor vette észre, hogy valami nedves csorog végig az arcán. Apja temetése óta nem sírt. Most viszont ott állt az utca közepén, és úgy zokogott, mint egy kisfiú, miközben felfogta, hogy elveszítette mindazt, ami igazán fontos volt az életében.
Az apja mindig azt mondogatta: „Az igazi értéket nem a pénz mutatja meg, hanem az, hogy mit vagy hajlandó feláldozni azért, hogy megőrizd.” Dezső a saját családjáért semmit nem volt hajlandó feladni. Henrietta Major viszont feláldozta a gyűjteményét, hogy legalább az otthonukat megmentse.
Mostanra megértette, melyikük tudta kettejük közül, mi az ára az igazi kincseknek.