Pedig milyen ártalmatlannak indult az egész. Csak egy kis csevegés a fiatal kolléganővel, csak az a vágy, hogy újra fontosnak, vonzónak érezze magát. Egy kis menekülés a szürke hétköznapokból, abból az érzésből, hogy a legszebb évei már rég mögötte vannak. És most itt állt, mindent elveszítve.
Dezső Király elővette a telefonját, és ránézett Lilla Fehér utolsó üzenetére: „Este várlak, a szokott időben.” Mit írhatna neki? Hogy az élete az imént omlott össze, mint egy kártyavár?
A lánya szobájából ajtónyikorgás hallatszott. Bernadett Rácz álmosan, kócos hajjal kilépett a folyosóra.
– Apa, veszekedtetek? – kukkantott be a konyhába. – Hallottam, hogy kiabáltatok.
– Nem, kicsim – próbált rámosolyogni Dezső Király. – Csak fontos dolgokat beszéltünk meg.
– Anyu mostanában nagyon fura – jegyezte meg Bernadett, miközben a hűtőhöz lépett és kivett egy doboz gyümölcslevet. – Tegnap is jött valami férfi, sokáig volt nálatok a dolgozószobádban.
– Igen, ő… munkaügyben volt itt – nyelt egyet Dezső. Szóval a gyűjtő már járt a házukban, az ő birodalmában, és úgy nézte végig a kincseit, mint valamit, amit hamarosan végleg elvisz.
– Ugye nálatok minden rendben? – nézett rá a lány komolyan. – Nagyon sápadtnak tűnsz.
– Semmi gond – füllentette. – Csak nem aludtam eleget. Rengeteg a meló.
Bernadett bólintott, látszott rajta, hogy nem teljesen hiszi el, de nem faggatózott tovább.
– Ma későn jövök, próba lesz az együttesnél – mondta, miközben kiitta az utolsó kortyot is. – Ne várjatok vacsorával.
Amikor a lánya elment, Dezső lassan felállt, és a dolgozószobája felé indult. A fal mellett álló speciális szekrényben tartotta a bélyegalbumait. Kinyitotta az ajtót – és üres polcok tátongtak előtte. Minden eltűnt. Csak az íróasztalon feküdt egy boríték a bankpapírokkal – a hitel teljes visszafizetéséről szóló bizonylat.
Dezső belehuppant a karosszékbe; valami furcsa, hideg üresség terpeszkedett szét benne. Az a gyűjtemény tényleg a szíve csücske volt. Az apja még az ő születése előtt kezdte el, aztán éveken át együtt gyarapították. Minden egyes bélyeghez tartozott egy történet, egy emlék, valami jelentés. Amikor az apja meghalt, Dezső megfogadta, hogy megőrzi, sőt tovább építi ezt az örökséget.
És most mindennek vége. Az ő gyengesége, az ő hibái pusztították el.
Megrezgett a telefonja a zsebében. Üzenet Lilla Fehértől: „Minden oké? Nem válaszolsz.”
Dezső egy darabig csak meredt a kijelzőre. Mit is érez valójában ez iránt a nő iránt? Szerelmet? Vagy csak fellángolást? Esetleg csupán az egója dédelgetését – bizonyítékot arra, hogy még mindig képes hatni egy fiatal, vonzó nőre? Megért ennyit mindaz, amit ezért feláldozott?
Felnézett, és az ajtóban megpillantotta Henrietta Majort. Már átöltözött, a haját feltűzte, sminkelt – indulásra kész volt.
– Megyek az ügyvédhez – közölte higgadtan. – Átbeszéljük a válás részleteit. Két napod van, hogy összepakold a cuccaidat, és kiköltözz.
– Két nap? – Dezső felugrott. – De hova menjek?
– A szeretődhöz – vont vállat Henrietta. – Nem ez volt a nagy álmod az elmúlt hónapokban?
– Nem akartam elválni – felelte halkan. – Csak… belezavarodtam az egészbe.
– Most már egyszerűbb lesz – hangjában nem csengett sem düh, sem gúny, csak fáradtság. – Nem lesz több zűrzavar. Tiszta lappal indulsz.
Már fordult is kifelé, aztán mégis megállt, és a tekintete a kiürített szekrényre esett.