– Kész van, anya. Aláírta. A lakás meg a kocsi az enyém. A hitelek az övéi.
Márk Nagy a bírósági tárgyaló bejáratánál telefonált, egyáltalán nem igyekezett lehalkítani a hangját.
Melinda Orosz alig három lépésre állt tőle, ujjai görcsösen markolták a dossziét. Márk megfordult, és amikor észrevette, elmosolyodott:
– Még itt dekkolsz? Menj csak. Vár a munka, valamiből fizetned kell a törlesztőket.
Melinda nem reagált. Csak sarkon fordult, és hangtalanul elindult a folyosón, úgy, hogy egyszer sem nézett hátra. Márk utánavetette a tekintetét, majd újra a telefonba szólt:
– Dehogy, egy hangot se emelt. Mondtam én, hogy minden úgy lesz, ahogy én akarom.
Melinda kilépett a bíróság épületéből, leintett egy taxit, és a „Finom Világ” nevű kávézóhoz vitette magát. A közjegyző, György Fazekas már az ablak melletti asztalnál várta.
– Sikerrel járt – szólalt meg köszönés helyett, és átnyújtott egy lepecsételt borítékot. – Édesapjától van. Három éve adta ide, mielőtt meghalt. Azt kérte, csak a válás után adjam oda önnek.
Melinda átvette a borítékot, de nem bontotta fel.
– Tudta, hogy ez lesz a vége?
– Tudta. És mindent magára íratott. A „Pihe-puha Fánk” pékségláncot, tizenhét üzlettel. Fél éve már ön a tulajdonos, de ragaszkodott hozzá, hogy csak a mai napon szóljak erről.
György Fazekas elővett még egy vaskos, gumival átkötött mappát.
– Ez pedig egy dosszié. A volt férjéről és az anyjáról. Az édesapja két éven át gyűjtötte az anyagot. Minden benne van. Otthon nyugodtan olvassa át, aztán eldönti, hogyan tovább.
Melinda a táskájába csúsztatta a borítékot és a mappát, bólintott, felállt, és a kávé felét hagyva maga után kisétált.
Otthon kibontotta apja levelét. A kézírás ismerős, határozott, olyan volt, hogy már ránézni is fájt.
„Melinda, ha ezt olvasod, az azt jelenti, hogy szabad vagy. Ne haragudj, hogy hallgattam. Márk meg az anyja zsaroltak: régi balhé az adóhatósággal. Azt ígérték, feljelentenek, ha megpróbállak figyelmeztetni. De nem ültem tétlenül. A mappában mindent megtalálsz, amire szükséged lesz. Ne bocsáss meg. Csak élj.”
Melinda felnyitotta a dossziét. Bankszámlakivonatok. Fényképek Márkról és Ildikó Tiszáról. Kinyomtatott üzenetváltások. Pénzmozgások – az ő hitelkártyáiról a Márk cégének számlájára, onnan pedig Ildikó kártyájára. Lakásbérleti díjak. Ajándékok. Utazások.
Sokáig bámulta a számokat és a fotókat, aztán felemelte a telefont.
– Ágnes Halász? Itt Melinda Orosz. Emlékszel, mondtad egyszer, hogy tudsz segíteni a hitelekkel kapcsolatban. Szükségem lenne rád. Holnap. Igen, sürgős.
Ágnes Halász, a hiteltanácsadó – gyors mozdulatokkal, fáradt arccal – szétterítette Melinda előtt a kimutatásokat:
– Nézd csak. Mindegyik hitel, amit a nevedre vettek fel, a férjed cégének számláján kötött ki. Onnan ment tovább Ildikónak. Ezek a tartozások nem a tieid, Melinda. Ő költötte a pénzt, rád hivatkozva. Bírósághoz fordulhatsz. A családjogi törvény itt melletted áll. Ha az egyik házastárs a közös pénzt vagy a felvett hiteleket a saját céljaira használja a másik hozzájárulása nélkül, annak jogi következménye van, a tartozás behajtható rajta.
Melinda elővette apja mappáját, és letette az asztalra.
– Vannak bizonyítékaim.
Ágnes felütötte a dossziét, végigpörgette a lapokat, és halkan füttyentett.
– Akkor ő jogi értelemben teljesen végzett.
Tíz nappal később Márk idézést kapott. Ildikó házának kapuja előtt ülve, a terepjáró vezetőülésében olvasta el, és az első pillanatban fel sem fogta, mi van a papíron.