– Persze, – Henrietta Major elmosolyodott, de a szeme ettől nem lett melegebb. – Nehéz szavakat találni, ha az ember már… mióta is? Egy éve? Kettő? kettős életet él.
– Tíz hónapja – suttogta szinte alig hallhatóan Dezső Király.
Henrietta bólintott, mintha csak visszaigazolást kapott volna arra, amit régóta sejtett.
– A hitelt is miatta vetted fel?
– Nem! – Dezső hirtelen felkapta a fejét. – A hitelt a nyaraló felújítására igényeltem. Ezt te is tudod!
– Tudom – bólintott Henrietta. – Csakhogy a felújítás a mai napig se kezdődött el, a pénz meg valahogy eltűnt. Éttermek, szállodák, ékszerüzletek… Komolyan azt hiszed, teljesen vak vagyok?
Dezső lehajtotta a fejét. Az összeg jókora része valóban Lilla Fehér ajándékaira ment el – arra a fiatal irodalomtanárnőre, aki az előző tanévben került az iskolájukba. Nem készült semmiféle viszonyra, az egész valahogy magától csúszott félre. Egy ártatlannak induló találkozó munka után, egy hosszú beszélgetés a versekről, egy óvatlan érintés… és onnantól képtelen volt megállni, olyan érzések sodorták magukkal, amilyeneket évek óta nem érzett.
– Bocsáss meg – préselte ki végül.
– Miért is pontosan? – kérdezte Henrietta, miközben felállt, és elkezdte leszedni az asztalt. – A félrelépésért? A hazugságokért? A szétszórt pénzért? Vagy azért, mert eladtam a gyűjteményedet?
– Mindenért – motyogta Dezső, a terítőt bámulva, és nem merte felemelni a tekintetét. – Nem akartam, hogy idáig fajuljon.
Henrietta a mosogatóba rakta az edényeket, majd visszafordult a férjéhez.
– Tudod, mi a legironikusabb az egészben? Majdnem beletörődtem, hogy megcsalsz. Azt gondoltam: jó, hát középkorú válság, belebolondult egy fiatal lányba, ez is lecseng egyszer. Még arra is készen álltam, hogy kivárjam, míg kijátszod magad, aztán hazatalálsz. De amikor megtudtam a hitelt, az adósságokat… – elharapta a mondatot. – Az egész családot kiszolgáltattad, Dezső. Ha a bank perre megy, simán elúszhatott volna a lakásunk.
– Idáig azért nem jutott volna el a dolog – tiltakozott. – Szereztem volna pénzt.
– Honnan? A szeretődtől? – húzta el a száját keserűen Henrietta. – Vagy eladtad volna a gyűjteményedet? Ugyan már, ahhoz akkor se nyúltál volna, ha rajta múlik a családunk. Ezért tettem meg én helyetted.
Dezsőben hirtelen felcsapott a düh.
– Ehhez nem volt jogod! Az a gyűjtemény az egyetlen dolog, ami apámtól maradt. Az utolsó kapaszkodó az emlékéből!
– Emlék? – fordult felé élesen Henrietta. – És én? És a lányunk? Mi nem számítunk? Mi élő emberek vagyunk, nem bélyegek egy album lapjai között. Te mégis a gyűjteményedet és a szeretődet választottad, miközben rólunk szépen megfeledkeztél.
– Ez nem igaz – ugrott fel Dezső, és közelebb akart lépni, de a felesége hátrált egyet.
– Ne gyere közelebb – szavaiban nem volt semmi bizonytalanság. – Már döntöttem. Válni akarok.
Dezső mozdulatlanná merevedett.
– Ezt nem lehet csak így…
– Dehogynem – vágott közbe Henrietta. – És nem is pusztán a megcsalásról van szó. Hanem arról, hogy elárultad a bizalmamat. Hogy a családunk biztonságát tetted kockára a saját szeszélyeid miatt. A hitel ki van fizetve, most már szabad vagy. És én is az vagyok.
– És Bernadett Rácz? – kérdezte halkan. – Mit mondunk majd a lányunknak?
– Az igazat. Hogy a felnőttek is képesek hibákat elkövetni, és döntéseket hozni, amelyeknek következményei vannak. Tizenhat éves, felfogja majd.
Henrietta sarkon fordult és kiment a konyhából, Dezsőt otthagyva a kihűlt kávéval és az összedőlt világával. A férfi mozdulatlanul ült, és próbálta feldolgozni, mi zajlott le alig negyedóra alatt. A gyűjteménye – odalett. A házassága – romokban. A titka – leleplezve.