– Drágám, kifizettem a hiteledet – közölte Henrietta Major, miközben odanyújtotta férjének a reggeli kávét. – Eladtam a bélyeggyűjteményedet, amíg a szeretődnél múlattad az időt.
Dezső Király megtorpant a konyhaajtóban. A mondat, amely olyan hétköznapi hangsúllyal hangzott el, mintha az időjárásról beszélne, csak lassan jutott el a tudatáig. Gépszerű mozdulattal átvette a csészét, nem érzékelve a melegét, és csak egy pillanattal később zuhant rá az értelme, mint valami lavina.
– Te… mit csináltál? – kérdezte rekedt hangon, amely alig hasonlított a sajátjára.
– Eladtam a bélyeggyűjteményedet – ismételte Henrietta ugyanazzal a nyugodt mosollyal. – Emlékszel arra a gyűjtőre Szegedről, aki jó pénzt ajánlott érte? Felhívtam, tegnap feljött. Pont akkor, amikor te… elfoglalt voltál.
Dezső letette a csészét az asztalra, attól tartva, hogy erőtlen ujjai közül egyszerűen kicsúszik. A gyűjtemény, amelyet huszonöt éven át épített. Ritka király-kori darabok, szocialista blokkok, külföldi filatéliai különlegességek… A kincse, a szenvedélye, a menedéke.
– Ezt nem tehetted… – préselte ki magából. – Nem volt hozzá jogod.
– A jogokról inkább ne kezdjünk vitatkozni – felelte Henrietta, és leült az asztalhoz, gondosan eligazítva a háziruha redőit. – Inkább megköszönhetnéd. Harmadik hónapja nem fizeted a hitelt, a bank már rendszeresen hívogat. Én lezártam az ügyet.
Dezső lerogyott vele szemben, és érezte, ahogy belül mintha jégkockává fagy minden.
– Mennyiért? – kérdezte halkan. – Mennyiért adtad el?
– Egy millió hétszázezerért – kortyolt bele a saját kávéjába Henrietta. – Pont annyiért, amennyi kellett a hitel teljes kiegyenlítéséhez.
– Legalább a dupláját érte! – tört ki belőle, és tenyérrel csapott az asztalra.
– Lehet – vont vállat az asszony. – De időnk nem volt kivárni a liciteket. Ráadásul szerintem pontosan átlátta, milyen helyzetben vagy, és kihasználta. Üzlet az üzlet.
Dezső a kezébe temette az arcát. Huszonöt év gyűjtögetés. Álmatlan éjszakák árveréseken, hajszolás a ritka példányok után, az a gyerekes öröm minden egyes új darabnál… És mindez egyetlen nap alatt semmivé foszlott.
– Miért tetted ezt? – a hangja remegett. – Miért?
– Mondtam már: hogy megszabaduljunk a hittől.
– Találtunk volna más megoldást is. Vállalhattam volna plusz órákat az iskolában, legvégső esetben eladhattuk volna az autót is!
– Az autód a tartozás felét sem éri – jegyezte meg higgadtan Henrietta. – A plusz órákkal pedig… Tudod, belefáradtam, hogy a te ígéreteidben higgyek. Különösen azóta, hogy rájöttem: a pénz nem csak a mi családunkra megy el.
Dezső felnézett. A felesége ott ült vele szemben – szép, higgadt, összeszedett. Pontosan ilyen volt húsz évvel ezelőtt is, amikor megismerkedtek. Most viszont a tekintetében megjelent valami, amit addig még soha nem látott: jég. Rideg, megmásíthatatlan elszántság.
– Figyeltettél? – kérdezte.
– Nem – rázta a fejét. – Csak néha egy-egy éttermi vacsora számlája „véletlenül” a közös e-mailre érkezik. Máskor meg az ékszerbolti blokkok esnek ki a zakód zsebéből. Tudod, először azt gondoltam, meglepetést készülsz nekem. Vártam. Aztán lassan világossá vált, hogy az a meglepetés nem nekem szól.
Dezső hallgatott. Mit tudott volna mondani? Tagadni a nyilvánvalót? Még tovább hazudni?
– El akartam mondani mindent – szólalt meg végül. – Csak… nem tudtam, hogyan kezdjek bele.