Elmentek. Balázs Farkas ott maradt a szoba közepén. A pizza kihűlt, a kóla már teljesen szénsavát vesztette.
Felálltam, odamentem hozzá a laptopommal, és megnyitottam a táblázatot.
– Nézd. Kilenc év. Itt van minden egyes blokk, minden nyugta. A rezsi, amit mindig én fizettem. A benzin. Az élelmiszer. Az ajándékok a rokonaidnak. A nyaralások. A te egészségbiztosításod. Minden, amit soha észre sem vettél. Ez pedig itt a végeredmény.
Balázs Farkas a monitorra meredt. A szám szinte felfoghatatlan volt.
– Ez… ilyen nem létezik…
– De nagyon is létezik. Nem te tartottál el engem, Balázs Farkas. Te az én pénzemen éltél, és házasságnak nevezted. Én teremtettem meg neked a kényelmet, te pedig mégis jogot formáltál arra, hogy kioktass az igazságosságról.
Lecsuktam a laptop fedelét.
– Kivettem egy albérletet. Holnap elköltözöm. A válókeresetet jövő héten beadom. Tartsd meg a lakásodat, a hiteledet és a te igazságodat. Nekem ezekből semmi sem kell többé.
– Eszter Németh, várj egy kicsit…
– Felesleges. Pontosan ezt akartad. Innentől mindenki a saját bőrét viszi a vásárra.
Kinyitotta a száját, de nem jött ki rajta hang. Csak állt a nappali közepén, a kihűlt pizza mellett, és nézte, ahogy a hálószobában összepakolok.
Beletettem a bőröndbe a kedvenc serpenyőmet – azt, amelyikben neki sütöttem a steakeket. Mostantól csak magamnak fogok rajta főzni. Ment utána a neszesszer, a könyveim, és azok a ruhák, amelyek szerinte túlságosan feltűnőek voltak.
Balázs Farkas egy pillanatra sem jött be a hálószobába. A konyhában maradt, a maga kis igazságérzetével.
Én pedig ott és akkor értettem meg, hogy a szabadság azt jelenti: becsukódik mögötted a bejárati ajtó, te pedig elindulsz egy olyan helyre, ahol nem kell bizonygatnod, hogy jogod van élni. Ahol senki nem méregeti, elég-e, amit hozzáteszel. Ahol egyszerűen csak létezel. Nincs számonkérés, nincs magyarázkodás. Csak élsz.
Kiléptem a lakásból a bőröndömmel. Nem néztem vissza.