Az asztalon három pizzásdoboz sorakozott, mellettük üdítős palackok. Papírszalvéták. Semmi más.
– Ez meg mi? – a hangja halkan csendült, mégis minden szó úgy csapódott le, mint egy pofon.
Balázs Farkas erőltetett mosolyt próbált magára húzni.
– Anya, ma úgy gondoltuk, legyen minden egyszerűbben…
– Hol van Eszter Németh? Miért nincs itt az asztalnál?
Felemeltem a tekintetem a könyvről.
– Itt vagyok, Mária Juhász.
– Rosszul vagy? – volt valami furcsa a hangjában. Nem részvét. Gyanakvás.
– Nem. Csak Balázs azt mondta, mostantól mindenki felelős a saját ételéért. A fia az ön gondja, nem az enyém.
Mária Juhász lassan helyet foglalt. Végigmérte a pizzásdobozokat, aztán a fiára nézett.
– Magyarázd el.
Balázs hadarni kezdett az igazságosságról, a modern párkapcsolatokról meg a barátjáról, Kornél Pappról. Mária Juhász némán hallgatta, arca meg sem rezdült, mint valami kőszobor.
– Tehát arra jutottál, hogy ő rajtad élősködik – szólalt meg végül. – Te.
– Anya, én csak őszinteséget akartam…
– Fogd be. Ki vette meg ennek a lakásnak a kajáját kilenc éven át? Ki főzött minden szombaton, miközben te a tévé előtt punnyadtál? Ki fizette a gyógyszereket apádnak tavaly?
– Hát, Eszter, de…
– Ki állta a nővérem születésnapi ajándékát? Ki terített meg minden egyes alkalommal úgy, hogy nekünk csak le kellett ülnünk? És te mit csináltál? Beestél, lehuppantál, és vártad, hogy kiszolgáljanak.
Balázs elsápadt.
– Anya, ez most hogy jön ide? Én fizetem a lakást!
– A SAJÁT lakásodat! Kilenc éve dörgölöd az orra alá, mintha itt ingyenélő lenne!
Mária Juhász felpattant, felkapta a táskáját.
– Gyere – szólt a férjének. – Nem kérek ebből a pizzából. És nem ülök egy olyan asztalhoz, ahol a menyemet megalázzák.
Aztán Balázs felé fordult.
– Neked pedig szégyellned kell magad. Kilenc éven át ő tartotta egyben ezt az otthont, te meg természetesnek vetted, mintha járna neked. Egy fösvény, kicsinyes embert neveltem belőled. Fájó kimondani, de ez az igazság.